„Maramureș, plai cu flori”, avagy négynapos időutazás Máramarosban (1.)

Első nap: Beszterce – Borsafüred – Felsővisó A dalai láma tanításai között szerepel egy olyan is, hogy: Évente egyszer menj el olyan helyre, ahol még nem voltál! Nos, bár úgy gondolom, hogy mi, európaiak nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen abszolút könnyen tudjuk teljesíteni ezt a jótanácsot, és évente nagyon sok olyan helyen megfordulunk, ahol azelőtt még nem jártunk, mégsem veszem teljesen magától értetődőnek, ha eljutok valahová. Úgy gondolom, hogy nagyon sok mindennek kell tökéletesen “összejátszania” ahhoz, hogy ide vagy oda elmehessünk: a rászánni való idő, az időszak – mert egy vizsga vagy esküvő előtt nem valószínű, hogy elmehetünk, az egészségi állapotunk, az anyagi helyzetünk, és még sok egyéb olyan aspektus, ami nélkül lehetetlen összehozni egy kirándulást, utazást. Hálás a szívem azért, hogy az elmúlt héten 4 napot egy gyönyörű máramarosi körutazásra szánhattam. Hogy minden körülmény – beleértve a bátorságomat is 😉 :D – úgy játszott össze, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Annál is inkább, hogy eleinte úgy nézett ki, sehogy sem tudjuk kihasználni a vakációs napokat és a még megmaradt vakációs jegyeinket, mert az én és a lányok programját sehogy sem tudtuk egyeztetni Férj munkahelyi kötelezettségeivel. Végül nagy lépésre kellett rászánnom magam: vagy megyünk hárman, vagy nem megyünk sehová. És elmentünk. 😊 És milyen jól tettük, mert – már nem is tudom, milyen jelzőkkel illessem – olyan gyönyörű helyeken jártunk meg olyan klassz élményekben volt részünk, hogy nagyon bánnám, ha elmaradtak volna. Volt egy nagy előnye is annak, hogy csak hárman mentünk, nevezetesen az, hogy többnyire úgy alakítottam a programunkat, ahogy nekünk volt jó, és oda mentünk, ott álltunk meg, ahol akartunk. 😉 :P Férj úgy szereti, ha van egy célpont, ahová el kell jutni, és oda minél hamarabb megérkezni. Én viszont szeretem kiélvezni az utat is, itt-ott megállni, szétnézni, sétálni, gyönyörködni. Természetesen, nekünk is volt célpontunk minden napra, de ez nem zárta ki, hogy útközben még beiktassunk ezt-azt, a teljesség minden igénye nélkül. Az útvonalunk a következő volt: Marosszentgyörgy – Szászrégen – Beszterce – Borsafüred (Stațiunea Borșa) – Felsővisó – Máramarossziget – Szaplonca – Máramarossziget (csak irányként) – Nagybánya – Koltó – Dés – Szamosújvár – Faragó – és az Itthon.

Az első napunkon Besztercét terveztem meglátogatni (semmi különöset, csak kb. 1 órás sétát az óvárosban), a Lóhavasi-vízesést a borsafüredi teleszék segítségével (ahogy mi neveztük a drótkötélpályás felvonót :D ), és megérkezni a szállásunkra Felsővisóra. Mindezt majdnem teljesítettük is azt leszámítva, hogy a nap fő attrakcióját, a Lóhavasi-vízesést elmulasztottuk, mert a felvonó hivatalos oldalán elfelejtették megemlíteni, hogy októberben csak hétvégenként működik a pálya, mi pedig szerdai napon érkeztünk oda. A FB-oldalukon ki volt írva, igaz, de őszintén eszembe sem jutott, hogy esetleg a FB-on is rájuk keressek. Azóta a site-on is kihirdették, de ott már úgy szerepel, hogy november 7-éig egyáltalán nem működik a revíziós munkálatok miatt. No, de vissza a nap elejére. 😊 Az elképzelt fél 9-es indulás helyett fél 10-kor indultunk el (ebben már benne volt a Selgros-i hűtővízvásárlás és betöltés is 😉 ), majd egy régeni gyors tankolás és némi egészségtelen rágcsakészlet beszerzése után máris szeltük a habokat, akarom mondani a levegőt Beszterce irányában. A további “terv” nem sérült, mert pont úgy képzeltem, hogy délre érünk Besztercére, és a gps olyan aranyos volt, hogy pontban 12-kor leparkoltatott az óváros egyik utcájában. Mint írtam, 1 órát terveztünk eltölteni ebben a városkában, és nagyjából ennyit is töltöttünk. Nagylánnyal sétáltunk el (Kislány nem az a városnéző típus, és ha nem, hát nem. Emiatt nem akartam rontani a hangulatot 😉 ) a számomra eléggé meghatározhatatlan stílusú (többféle stílusjegyet is megfigyeltem a holmokzatán, nem tudtam dönteni) evangélikus templomhoz, amit a nagyszabású felújítási munkálatok miatt zárva találtunk, tehát nem volt látogatható, de impozáns épülete még így is szemet gyönyörködtető volt. Utólagos kutakodásaim közepette tudtam meg, hogy a templomtorony nem az az eredeti, ami a középkorból fennmaradt, mert a régi torony egy 2008-as gyújtogatás következtében leégett, így a mostani egészen új, azóta épült, és az a különlegessége, hogy Erdély legmagasabb tornyának számít, illetve látogatható időkben lifttel lehet feljutni a tetejébe. Aki további tudnivalókat, érdekességeket szeretne megtudni Besztercéről, látogasson el az alábbi linkre: https://www.terjhazavandor.ro/beszterce/. Ezután egy szűk kis utcácskán elindulva elmentünk a Kádárok Tornyáig, onnan a gyönyörű őszi színekben pompázó városi parkon keresztül visszasétáltunk a leparkolt autóhoz, de csak miután szemügyre vettük és oda-vissza végigjártuk a Céhek Sétányát is (nem tudom, hogy mi a helyes neve, románul: Axa Breslelor). Útközben megcsodáltuk a szép címeres kanálisfedőket (vagy csak egyszerű fém járdalapok?) és felfedeztük az oroszlános házat is. Többre nem jutott idő, (mert akkor még nem tudtuk, hogy a vízesés-látogatásból nem lesz semmi) pedig biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal több rejlik Beszterce “falain belül” – a régi városfalnak egyetlen részlete van még meg, illetve ugyanúgy, egyetlen bástya maradt meg, az említett Kádárok tornya. Elmentünk autóval a hangulatos sétálóutca mellett, de még hosszú út állt előttünk, így most kihagytuk.

A gps-nek köszönhetően könnyen kitaláltunk a városból (mégha az egyik utca, ahol “a hölgyike” vinni akart, felújítási munkálatok miatt le is volt zárva), és megkezdtük az aznapi utazás leghosszabb szakaszát a Radnai-havasok és a Cibles-hegység között elhúzódó Setref-hágón keresztül. Utunk baj- és bonyodalommentes volt, időben érkeztünk Borsafüredre (Stațiunea Borșa), ahol messziről láttuk a drótkötélpályát, de furcsa volt, hogy nem látunk rajta semmiféle mozgást. Még székeket sem. Nos, odaérkezve szomorúan, no meg eléggé bosszúsan vettem tudomásul, hogy revízió miatt a pálya nem működik, és fölöslegesen tettük meg az utat odáig, mert így nem fogjuk látni a Lóhavasi-vízesést. Igaz, van túraútvonal is a városkából, de mi eleve nem úgy indultunk, hogy több órát túrázzunk, már túl késő is lett volna ilyen módon elindulni, és túratársak híján – márpedig akkor szinte senki sem járt arrafelé – csak mi hárman, nem is mertem volna útnak indulni. Helyette mégiscsak elindultunk neki a hegynek, és kihasználva a gyönyörűszép napsütést tettünk egy jó félórás sétát a környéken.

Ezután visszaereszkedtünk az autóhoz, és elindultunk Felsővisó irányába (azaz egy darabig visszafelé azon az úton, amerről jöttünk), ahová kevesebb, mint 1 óra alatt meg is érkeztünk. A gps – ez a mai idők irtó hasznos eszköze/szolgáltatása – ismét jól végezte a dolgát, mert miután végigvitt a sok kacskaringós kis utcán, az utolsó bekanyarodás után elénk tárult a szállásunk – Fan Confort Villa – fotókról ismert homlokzata. A szállás tökéletes volt arra, amire nekünk kellett: egy kényelmes éjszakát eltölteni a kisvasút állomása közelében. Az épület kívülről még nincs teljesen befejezve, de belül igényes és ízléses, modern, szép. Az udvara nekem nem tetszett annyira, mert végig le van macskakövezve, de az egyik felében van egy szép kert, a másik felében meg mindenféle ilyen-olyan alkalmatosság (terasz, hinta, játszótér kicsiknek, trambulin, dézsa stb.), amik nyáron pompás szórakozási lehetőségeket biztosítanak, most azonban ezeket nem volt, ahogy kiélvezni. Mivel az elképzelésemmel ellentétben sokkal korábban megérkeztünk a szállásra, vacsora előtt volt időnk egy kis felfedezőtúrára a környéken. Kapóra jött, mert így elmentünk a vasútállomásra, megnéztük, hová kell másnap reggel mennünk, megnéztük a kiállított üzemen kívüli gőzmozdonyokat, körbejártuk a kis múzeumkertet is, ahová hagyományos máramarosi parasztházakat állítottak ki, fényképeződtünk, mókáztunk, élveztük a lenyugvó nap utolsó sugarait és gyönyörködtünk a várost körülvevő színes hegyoldalakban. 😊 Visszatérve elfogyasztottuk a finom vacsorát: sült oldalas tetszés szerinti krumplikörettel és savanyú paprikával, illetve a mennyei diós-almás-tojáshabos süteményt, ami a ház ajándéka volt, majd ki-ki elfoglalta magát a szobájában: Nagylány horgolt, Kislány telefonozott, én pedig letöltöttem az aznap készült fényképeket a telefonról a laptopra és egy kicsit olvastam. Nem túl korán, de nem is későn apelláta nélkül ágyba parancsoltam a csajokat, mert másnap reggel eléggé korán kellett kelni, hogy idejében kinn lehessünk az állomáson, hogy belevessük magunkat “időutazásunk” második csodálatos napjába.