Maroshévíz - bobpálya, vízesés + egy kis Borszék - 2021. augusztus

(Elöljáróban egy zárójel: fogalmam sincs, hogy miért teszi a szöveget folyamatosan, egymás után, bekezdések, szünetek nélkül. Én, természetesen, nem úgy írom. És régebb nem is ilyenek lettek a szövegek. :( ) A maroshévízi bobpálya még annyira új, hogy a külföldi munkások még ott voltak és dolgoztak, igazítottak rajta. Ezelőtt 1-2 héttel nyitották meg, és úgy adódott, hogy mi már ki is próbáltuk. :) Az ország leghosszabb bobpályájaként reklámozták, és valóban, hosszabb mint a gyimesi. Mert mi még csak azt próbáltuk eddig, de a húgom, aki járt a borszékin is, azt mondta, hogy ég és föld a kettő között, és minden a gyimesi mellett szól. No, de most már ha van közelebb is, akkor minden a maroshévízi mellett szól, mert ugyanolyan, mint a gyimesi, ugyanazok az alkatrészek, ugyanúgy néz is ki, és ugyanaz a szisztémája is. Még a szerelő cég is állítólag ugyanaz... Amiben viszont különbözik, és ez nekünk nagyon tetszett, hogy ahogy beülsz, már rögtön siklasz is lefelé a pályán, majd miután leérkeztél, utána von vissza a dombtetőre automata módon. Így miután lesiklasz, még egy jó ideig megvan a bobozás fílingje, így még hosszabbnak tűnik a pálya. Amiben szintén különbözik a gyimesitől, az az ára. Sajnos, ez hosszabb, így drágább is. Felnőtteknek 20 lej egy lesiklás, gyerekeknek 15 (ha jól emlékszem, 3 és 14 év között, de nem kértek semmiféle igazolványt tőlünk). Ezenkívül mindenki kap egy kártyát, amire feltöltik az adott összeget (lehet több lesiklást is fizetni egyszerre), és a jegy árán felül minden kártyáért 10 lej garanciát kell fizetni, amit természetesen, visszaadnak, amikor leadjuk a kártyákat. Csütörtöki nap lévén, és talán annak is köszönhetően, hogy még nagyon új, nem szereztek annyian tudomást róla, nem voltak sokan. Illetve szombati látogatók is arról számoltak be, hogy kevesebb, mint 5 percbe telt a jegyvásárlás. A pálya hétköznap 10 és 21 óra között van nyitva, hétvégén 9 és 21 között. Érdekes lehet az éjszakai lesiklás is. No meg az erdő mellett a lassú visszavontatás is. ;) :P Épp mondtuk Kislánnyal, hogy itt szépen akár kezet is lehetne fogni a bundással, olyan alacsonyan van a sín. :D Ha már Maroshévízen jártunk, megnéztük a termál vízesést is, ami nagyon szép. Most, úgy gondolom, eléggé kicsi volt a vízhozam, legalábbis a helyszínen lévő promós fotók alapján, most elég gyengécskén folyt a víz ahhoz képest, milyen lehetne, de így is gyönyörű volt. A sok érdekes sziklaképződmény, a vagány vízinövények egészen különleges helyet teremtettek. És ha már Hévízen voltunk, utolsó pillanatban úgy döntöttünk, hogy elruccannunk a kb. félórányira levő Borszékre is. Ott gyerekkorom óta nem voltam, és bár akartunk menni a tavaly, végül mégsem jött össze. Természetesen, ez a szűk rácskányi ottlét semmire sem volt elég. Elmentünk a Tündérkertig, ott sétáltunk egy keveset, majd megtöltöttünk két palackot ásványvízzel, és indultunk is vissza. De arra jó volt, hogy bizonyosságot szerezzek: ide feltétlenül vissza kell majd még mennünk. :) Egy szuper kis "csajos" délután volt Nagylánnyal, Kislánnyal, Hugicával és Legénykével. :)

Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (7. befejező rész)

Athén Nem is olyan régen még azt hittem, hogy Athén elérhetetlen számunkra. Túl messze van ahhoz, hogy "csak úgy elmenjünk" oda. Aztán idén gondoltunk egy nagyot, és a Pelopponészoszi-félszigetet jelöltük ki úticélul. Azt a helyet, ahol lépten-nyomon a történelem egy kis darabkájába botlunk, ahol minduntalan megjelennek az út mentén a táblák: "Ancient site of...". És ha már odáig elmentünk, hát, na, Athént nem lehetett kihagyni. Úgy indultunk útnak, hogy megnézünk mindent, amit szeretnénk, de mindent úgysem szeretnénk. Hiszen mindent nem is lehet. Úgy gondoltuk, hogy nem fogunk elmenni valahová csak azért, hogy kipipáljuk és fotót készítsünk róla; és hogy nem stresszeljük magunkat, ha esetleg valami nem fér bele az időnkbe vagy az anyagi kereteinkbe. Vagy a kedvünkbe. Mert igen, azt is figyelembe kellett venni, hogy milyen egyéni preferenciák vannak a családban. Így aztán maradtunk a jól bevált szokásunknál, hogy kb. fele időt kirándulunk és kb. fele időt pihenünk, strandolunk, lustálkodunk. Nagyjából. Így lett most is. Ám tudjátok, a vásári számítás nem mindig egyezik az otthonival... Így aztán, amikor egy kicsit leültünk megbeszélni a kirándulásainkat, arra a következtetésre jutottunk, hogy nincs értelme elmenni Athénba egy külön napon, hiszen hazafelé menet úgyis arrafelé kell mennünk. Igaz, így lerövidítettük a látogatást, és például kimaradt a parlament előtti őrségváltás megtekintése vagy a séta a Plaka negyedben, illetve tudom, még rengeteg más is, de amit feltétlenül meg szerettünk volna nézni, az az Akropolisz volt. És azt megnéztük. Itt nem érdekelt, hogy 20 euró volt a belépő felnőttenként (az Eu-s országok gyerekeinek itt is ingyenes, más országokból valóknak pedig 10 euró), ha duplája lett volna, azt is kifizettük volna. És bár ez egyike a "kötelező", a kipipálandó látnivalóknak, ezúttal nem érdekelt. Mert az Akropoliszt látni KELL! És érezni. És elképzelni, hogy milyen lehetett ott az élet akkoriban, amikor a romok még teljes épületek voltak, és emberek népesítették be (persze, nem úgy, mint most...) Van a családnak egy "görög tudósa". :D Nagylány úgy ismeri a görög mitológiát és úgy zengi a különféle neveket meg a közöttük lévő viszonyokat, kapcsolatokat, hogy ki kinek a fia/lánya (borja:P), kedvese/felesége, ki mit csinált, miért, hogy nézett ki stb., illetve mindenféle sztorikat ismer róluk, hogy én csak állok néha és hallgatom, és már zúg a fejem a sok mindentől, és képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan is tud annyi mindent és mindenkit megjegyezni... Nos, Nagylány is alig várta, hogy beléphessen az ősi romok közé, hogy megcsodálja, beszippantsa a történelem eme értékes "szeletét". Még Kislány is ámulattal figyelte az óriási oszlopokat, falakat, épületeket. Kora hajnalban indultunk a szállásunkról, mintegy 150 km-nyit kellett megtennünk Athénig, és úgy döntöttünk, hogy a korai időpont miatt nem az autópályán fogunk menni, hanem az országúton, úgysem kell nagy forgalomtól tartani, no meg még volt egy célpont, amit útba szerettünk volna ejteni, és ezt csak az országútról tehettük meg.... Tökéletes választás volt, lényegében majdnem ugyanannyi idő alatt érkeztünk meg Aténba, mintha autópályán mentünk volna. Úgy terveztük, hogy mire 8-kor nyit az Akropolisz, mi is ott leszünk, hogy ne kelljen egyrészt túl hosszú sort állni, másrészt pedig mire a nagy hőguta elkezdődik, mi már megjárjuk magunkat. Így is lett. Az úton csak egy helyen álltunk meg kb. 10 percre: a Korinthoszi-csatornánál. Az országútról könnyen megközelíthető: átkelünk egy hídon és rögtön utána már van is egy olyan hely, ahol le lehet parkolni. Az út mellett pedig van gyalogoshíd is az út mindkét oldalán, tehát végig lehet sétálni a csatorna fölött gyalogosan is. Éppen megvirradt, mire odaértünk, ennél már csak az lett volna szuperebb, ha a nap is ragyogott volna fölötte, hogy még szebb, élénkebb színekben pompázhasson, de mi nem vagyunk telhetetlenek, nekünk így is megfelelt. Kolosszális látvány. Én csak ámultam-bámultam, és csodáltam, és elképzeltem, hogy mi munka lehetett benne és hány évig épülhetett... (Amúgy 12 évig épült a 19. század végén részben egy magyar mérnök tervei alapján...) Férj szintén ámuldozott, de ő iszonyodott is egy kicsit a magasságtól. A lányok nem igazán örültek, hogy felébresztettük őket, de azért a látvány mindkettejüket egy kicsit elnémította... Rajtunk kívül egyetlen turista sem volt a hídon, csupán a parkoló melletti buszmegállóban kezdtek gyülekezni a korán munkába induló emberek... Athénba érkezve legelőször tankoltunk (olcsóbb volt az üzemanyag a fővárosban, mint ahonnan jöttünk), majd egyenesen az Akropolisz felé vettük az irányt. A gps óriási segítség volt a kis kanyargós és egyirányú utcák labirintusában, és magabiztosan vitt el az Akropolisz lábánál lévő parkolóba. Onnan néhány perces sétával már ott is voltunk a bejáratánál. Éppen 8 óra volt. Már volt egy kis sor, de mx. 10 perc alatt már a jegyeinkkel a kezünkben léptük át megilletődve a kapukat és hagytuk, hogy a hely hangulata és szellemisége átjárjon bennünket. A látványosság teljes területén útvonalak vannak kijelölve, nem lehet bármerre összevissza menni, helyenként alkalmazottak állanak (a tűző napon, akár a 40 fokos melegben is) és útbaigazítják a renitenskedő vagy akár csak elbámult turistákat. Utánunk például sípoltak egyet :D , amikor jobbról akartuk megkerülni a Parthenont, tulajdonképpen csak akkor jöttünk rá, hogy nem mehetünk a saját fejünk után. :P Néhol kordonnal zárták el az utat, és nem, nem engedték meg senkinek sem, hogy átlépjék, mégha így vissza is kellett forduljanak a lépcsőkön... És nem, nem engedték, hogy megsimogassuk a köveket, sok helyen ez ki is volt írva... Összesen kb. 2 órába telt a bóklászásunk az Akropoliszon, valamikor 10 óra után érkeztünk vissza a parkolóba és indultunk... volna, ha egy taxis nem éppen a mi autónk mögött állt volna meg és ment volna el valahová. :D Vagy 10 percet vártunk, mire előbukkant valahonnan egy férfi, és amikor észrevette, hogy miatta állunk, sűrűn kérte a bocsánatot, de megnyugtattuk, hogy ennyi még éppen belefért az időnkbe. :D Így aztán, számunkra ennyi volt Athén látogatása, de őszintén, semmi hiányérzetünk nem maradt, már annyira telítődtünk az élményekkel és a látvánnyal, hogy nem esett nehezünkre arra koncentrálni, hogy végérvényesen hazainduljunk. Végül elvetettük az athéni evést, inkább útközben álltunk meg egy Grigoris-nál és szendvicset meg innivalót vettünk. Ezzel kibírtuk Leptokáriáig (jó 400 km), ahol megálltunk és "a régi gíroszosunknál" jóllaktunk gírosszal, de úgy, hogy vacsorára is vittünk magunkkal belőle. :D (2 gírosz + egy üdítő vagy víz - 6 euró volt). A további úton is jól haladtunk, minden a legnagyobb rendben volt. Bulgáriában ért az este, de már sötétedés előtt megérkeztünk az útközben lefoglalt szállásunkra Berkovicában a Stara Planina hegységben fekvő aranyos városkában, a Guest House Nocturno panzióban. Egy óriási szobát kaptunk jó nagy erkéllyel, ami a hegyekre nézett, és a szoba méreténél már csak a franciaágy mérete volt nagyobb. Életemben nem láttam még ekkora ágyat, akár mind a négyen is elfértünk volna benne, és keresztüül-kasul fekhettünk volna, és még mindig lett volna hely, azt hiszem. :O És nem túlzok. Nem mértük meg, de minimum 2,5 m széles volt. És kb. annyi lehetett a hossza is, bár az talán vagy 10-20 centivel rövidebb lehetett. Kedves házigazdánk felkelt hajnali 5 előtt, hogy reggelit pakoljon nekünk az útra: a lányoknak palacsintát, ahogy kérték, nekünk meg szendvicset, ahogy mi kértük. :) És felpakolt kávéval meg teával is, hogy nehogy bármiben hiányt szenvedjünk az úton. :) Ki is tartott az elemózsia, mert végül csak itthon, Nagyenyeden éreztük úgy, hogy no, most már muszáj megállni enni. És persze, hogy mindenki levest kívánt! :D (Érdekességként említem meg, hogy a bolgár szálláson 40 eurót kellett fizetnünk, de mivel levánk nem volt és kártyával nem lehetett fizetni, 50 auróst adtunk. Levában hozták a visszajárót, nem akarták elfogadni az egészet. A 20 levát pedig úgy gondoltuk, hogy el kell költeni valahol, mert mit csináljunk vele? Ennek érdekében pedig már majdnem a határnál megálltunk egy benzinkútnál, ahol kávét, vizet és valami rágcsálni valót vettem, de még mindig visszaadtak 11 levát. Gondolkodom hangosan, vajon, mit vegyek a maradékra, mire mondja a pasas, hogy tán valami üdítőt... Oké, mondom, az lesz, és odamentem a hűtökhöz. Hát, amikor benéztem, mit láttak szemeim?! Azt a zöld színű, narancssárga kupakos Fantát, amit tavalyelőtt Albániában annyira megkedveltek a lányok, és azóta is nehezményezik, hogy nálunk nem lehet kapni, a Fanta exotic-ot. Itt igaz, hogy Tropical volt a neve, de különben egy és ugyanaz - mind csomagolásra, mind ízre. Sajnos, csak 3 másfél literes palack volt, és így még mindig maradt 2,5 levám, amit végül eltettünk emlékbe :D , de amikor az autóban ülők meglátták a "zsákmányt", együntetű üdvrivalgásban törtek ki. :D ) Így aztán jó hangulatban hagytuk el Bulgáriát és örömmel néztünk az előttünk álló további útra - hazafelé. Összesen 4041,8 km megtétele után pedig Istennek hálát adva szálltunk ki a tömbházunk előtt, hogy megadta ezt a gyönyörű utazást és nyaralást, hogy megtartott mindannyiunkat - utazókat és itthoniakat egyaránt -, hogy bajmentesen utaztunk végig és végül, de nem utolsó sorban, hogy épen-egészségesen hazahozott bennünket. És mindent összevetve a lényeg itt van az utolsó mondatban, nemde?

Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (6)

Monemvaszia Amíg el nem kezdtem keresgélni a pelopponészoszi látnivalókat, bevallom, sosem hallottam Monemvasziáról. Ezért kíváncsian vetettem bele magam a róla szóló olvasmányokba és képekbe, hogy lțssam, miért olyan különleges, miért is kellene meglátogatni... De amikor megláttam a képeket és elolvastam néhány leírást róla, már tudtam, hogy ez lesz az a látnivaló, amit ha törik, ha szakad, úgyis beiktatunk. Ha máshová eljutunk vagy sem, nem érdekel, de ide muszáj elmennünk. Mutattam Férjnek is, azt mondta, természetes, hogy egy ilyen úticélt nem fogunk kihagyni. Monemvaszia egy kis sziget/félsziget Görögország déli (délkeleti) részén, ami egy óriási monolitra (egy sziklatömbre) épült még a Krisztus utáni 6. században. A Bizánci Birodalom idején elhelyezkedésénél fogva fontos stratégiai szerepet töltött be: évszázadokon át bevehetetlen maradt, mígnem az ezerkétszázas évek közepén, mintegy 3 éves ostrom után sikerült a frankoknak bevenniük. Akkoriban, évszázadokkal ezelőtt még sziget volt, ma már egy műútnyi szélességű földsáv köti össze a szigetet a szárazfölddel, félszigetté alakítva azt. Megérkezvén Görögországba kicsit aggódtam, hogy mit fog szólni a 180 km-es távolsághoz, de amikor kiderítettem, hogy simán megközelíthető autópályák, azaz fizetős utak nélkül :P :D (sőt, nincs is arrafelé pálya), már nyugodtabb voltam. A barlangos kiruccanásunk után két napot otthon pihentünk, csupán a Karakatsanis strandot iktattuk be még egyszer Nagylánnyal. Így aztán, az időjárás-előrejelzést is figyelve vasárnapra tettük a hosszú utazást - akkor volt az ottlétünk "leghidegebb" napja - Monemvasziában 31 fokkal. :) Keresgéltem a neten mindenféle információt róla, érdekelt, hogy mikor látogatható - nehogy kifogjunk vagy egy zárt napot -, érdekelt, hogy van-e belépő és mennyi, mennyire lehet megközelíteni autóval (fontos volt, hogy minél közelebb mehessünk a bejárathoz, hiszen a fájós térdemet úgyis megerőltettem a bóklászás, sok mászás közben), hol és mennyiért lehet parkolni stb. De igazából nem igen találtam pontos tudnivalókat ezekről. Annyit azért megtudtam, hogy autóval fel lehet menni akár a bejáratig is, illetve ott van egy parkoló, amit utcaképpel is meg tudtunk nézni, tehát legalább ez a rész biztos. Mondjuk még az is nehezítette az információszerzést, hogy ugyebár, ez egy olyan középkori városka, ami ma is működik, tehát tele van lakott házakkal, hotelekkel, panziókkal, templomokkal, szóval, egy élő város. Gondoltam, hogy itt nem épp úgy van, hogy eddig vagy addig tartunk nyitva, oszt kész. Ámbár - utólag megtudtuk - a fellegvárba nem lehet bármikor felmenni: csak péntektől hétfőig látogatható. A kijelölt napon korán indultunk; 5,40-kor már úton voltunk, gyakorlatilag még inkább sötét volt, mint világosság. A lányok még az otthoni parkolóban kényelembe helyezték magukat, és végigaludták a közel háromórás utat - így legalább kipihenték a kései lefekvésüket. :D Mi pedig csendesen beszélgetve róttuk a kilométereket. Az utunk első része - ami az Árkádia hegység déli nyúlványain vezetett keresztül - már ismerős volt, mert megegyezett a Kapsia barlanghoz vezető úttal, csak olyan 60 km után kellett eltérni az ellenkező irányba. Ezen a szakaszon történt az, hogy véletlenül rápillantottam a kijelzőre, ahol a hőmérsékletet is mutatja, és hirtelen nem tudtam mire vélni a dolgot, azt hittem, elromlott a hőmérő: 13,5 fokot mutatott. :O Aztán a következő másodpercben már rájöttem: hiszen hajnal van, és fenn vagyunk a hegyekben, nem a tengerparton. :) Gyorsan leengedtem az ablakot, és hagytam, hogy vágjon be a csípős hajnali szél, hogy majd amikor tikkadozunk a hőségtől, jusson eszembe, milyen hűvös volt a reggel. Kár, hogy nem lehetett tárolni, majd lassanként adagolni a hűvösséget, igény szerint. ;) :P :D Az úton hegyeken és hegyeken, meg szűkebb völgyeken és tágas medencéken is átvonultunk, sőt, nagyon magas hegyek mellett is elhaladtunk, olyan hegyek mellett, amelyek már jócskán üthették a 2000 méteres szintet, mert tetejük csupasz kő volt, növényzet nélkül. Utólagos "kutatásaim" során derült ki, hogy ez a hegység nem más volt, mint a Tajgetosz, amiről, ugyebár földrajzi és történelmi tanulmányaink során hall(hat)ottunk. ;) Ezen az úton feküdt Spárta is (a közelében Misztrásszal, a bizánci romvárossal, amit azonban kihagytunk a megnézendők közül - mert egyszerűen nem lehetett mindent beiktatni). A mai Spárta csak egy egyszerű, hétköznapi városka, aminek utcái semmiben sem különböznek más görög városokétól. Arrafelé menet még túl korán volt bárhol is megállni, gondoltuk visszafelé majd ebédelünk egy jót, hátha itt, messze a tengerparttól találunk valami kis tavernát autentikus görög ételekkel, de aztán másképp alakult... Monemvasziába érkezve (van újabb város is, ami már a szárazföldre épült) átkeltünk az összekötő földszoroson és felmentünk autóval a városka bejáratáig, de már nem volt egyetlen parkolóhely sem. Visszafordultunk, és két-háromszáz méterrel lejjebb sikerült elkapnunk egy helyet az út szélén. Felcuccoltunk kalapokkal és vízzel, igénybe vettük a bejárat előtt lévő illemhelyet, majd beléptünk a kapun. A múltba. Egy másik világba. A középkorba, de egy olyan hihetetlen középkorba, ami tele van fénnyel, melegséggel, színekkel. Élettel. Megmondom őszintén, amikor én ilyen középkori, szűk utcás városkákban járok, olyan jól érzi magát a lelkem, hogy képes lennék órákig bóklászgatni anélkül, hogy megunnám, és képes lennék minden kis beugróban, kiszögellésben valami vagányat, érdekeset látni, és gyermeki lelkesedéssel örülni minden szépnek, ami a szemem elé kerül/tárul. Mondtam is, hogy egyszer egyedül kell elmennem egy ilyen helyre, hoyg hagyjanak békén, hogy ne noszogassanak, hogy a magam ritmusában járjam be a bejárhatót, hogy "lakjam jól vele". :D Egy rövid, egyenesen előre haladós szakasz után - ahol tele volt szuveníres boltokkal, kávézókkal, és egy kávé kb. 7 euró volt. :P - úgy döntöttünk, hogy nem megyünk tovább, hanem elindulunk fölfelé, hogy még addig érjünk fel a fellegvárba, mielőtt ránktörne a déli nagy hőség. Csak a szimatunk után mentünk, mert nem volt semmiféle térkép a turisták számára, de már sokadszorra bebizonyosodott, hogy ilyen esetekben összcsaládilag eléggé jó a szimatunk ;) . Ám amikor megláttam egy öreg bácsit (sőt, mondhatni nagyon öreget), aki sepergette a kis udvarát, ráköszöntem görögül és egye fene alapon, angolul megkérdeztem, hogy jó irányba tartunk-e. Mondanom sem kell, mindannyian a földről szedegettük fel az állunkat, amikor a bácsi tökéletes angolsággal elmagyarázta, hogy igen, igen, itt menjenek tovább, majd térjenek erre és forduljanak arra, és aztán menjenek egyenesen előre, és kövessék a lépcsőket, majd egy kis alagút után már fenn is vannak, nem lehet eltéveszteni. Szóval, ezek után arra gondoltam, ha nálunk angolul szólnának idős emberekhez, vajon, hányan tudnának ilyen utasításokat adni - természetesen, szintén angolul... A fellegvárba szerencsésen felérkeztünk, többszöri vízivással, pihenéssel. A lépcsőkön kedtem "érezni" a térdeimet, de még csakazértsem hagytam magam. Az úton "versenyt mentünk" egy francia családdal, akikkel néhány perc alatt kiderítettük, hogy a lányuk zongoratanárnője kolozsvári. :D Átkelve a kis alagúton, ami tulajdonképpen a várfal volt, sok érdekesség tárult a szemünk elé: a hol épen, hol romokban fennmaradt kőfalak, a tetőn a Szent Zsófia templom teteje (lentről csak ennyi látszott), csodás ki- és rálátás mindenhol a tengerre. Ismét a szimatunk után indultunk el, a fenti templomhoz szerettünk volna feljutni. Jó volt a szimatunk, bár utólag rájöttünk, bármerre is indultunk volna, a templomhoz úgyis odaértünk volna. A nap tűzött fölöttünk, a család egynegyede pedig már megint zsémbelni kezdett: hogy melege van, hogy fáradt, hogy utálja a kabócákat, hogy nem akar több követ, több várat, több templomot, több semmit sem látni. Menjünk már haza. :D :D :D Persze, azért megnézett dolgokat, sőt, vakmerő énje most is kibújt, amikor kimerészkedett a sziklaperem szélére és onnan nézett le a mélybe. De ezen nem is csodálkozom, hiszen a családunk nőtagjai mind ilyen bátrak, csupán az erősebbik nem képviselője szenved a tériszonytól ilyen helyzetekben. :D Végül a lányok leültek a templom árnyékos oldalán és valamit közösen néztek egy telefonon, amíg mi ketten Férjjel még elmentünk erre-arra, hogy kiexploráljuk a környéket. Persze, csak ott maradtunk a közelben, pedig igazából van több túraútvonal is, amivel be lehet járni a monolit tetejét, de nekünk ez most nem volt opció. Én nem lennék én, ha visszafele is ugyanazon az ösvényen tértem volna vissza, mint amelyiken fölfelé mentünk. Így aztán 10-15 percre elváltam a család többi részétől, mert ki kellett elégítenem "felfedező-énemet" is. :D Érdekes épületeket, építményeket láttam, nem bántam meg, hogy elkalandoztam. A térdem már nagyon fájt (sőt, a beereszkedés még talán jobban meg is terhelte), de - mint egy rossz kicsi gyermek - a világért sem szóltam volna egy szót sem! Miután kigyönyörködtük magunkat a fenti kilátásban a lehető legtöbb helyről, visszaereszkedtünk a városba. És akkor elkezdtünk ott bolyongani. Volt úgy, hogy a család itt is leült és várt rám, hogy járjam ki magamat :D , mert hőség ide vagy oda, én tudtam azt, hogy több, mint valószínű, életemben először és utoljára vagyok itt, és nem szeretném, hogy hiányérzetem maradjon. Persze, annak is tudatában vagyok, hogy legalább 2-3 napig is lehetne bolyongani a városkában, és még a következő alkalommal is találnál új látni- és felfedeznivalókat, de azért nem voltak és soha nincsenek is olyan irreális elvárásaim, hoyg MINDENT megnézzek, lássak. Csak a lehető legtöbbet szívhassak magamba. :) Mindenesetre, dél már elmúlt, amikor elhagytuk a városfalakat, úgyhogy több, mint 3 órába telt, amíg megjártuk magunkat a fellegvárban és a városkában olyan látványt és élményeket szívva magunkba, amilyeneket máskor és máshol képtelenség lenne. Elindultunk a kis középkori városkától, majd ismét jó szimattal sikerült egy olyan teraszos boltocskánál megállni kávézni-fagyizni-sütizni, ami a legjobb választás volt: egy család házi termékekkel teli boltjánál, ahol az apa a pék- és sütőmester, az anya és a lánya pedig a kiszolgálók a boltban. Igaz, a sajtos rétesnek nem adták meg a receptjét, de egye fene, megbocsátottam nekik. :D Itt döntöttük végül el, hogy nem azon az úton megyünk vissza, amelyiken jöttünk, és igazán meglepődtem, amikor Férj mutatta, hogy a másik, (időben) valamivel hosszabb, keskenyebb, kaskaringósabb úton szeretne visszamenni, ami a Parnon hegységen visz keresztül és nagyon sok helyen a tenger közvetlen közelében halad. Én tudtam ezt az útvonalat is, de magamtól nem mertem volna ajánlani a szerpentinek és a nagy szintkülönbségek miatt. No, de olyan élményben és látványban volt részünk, olyan csodás helyeken haladtunk végig, hogy sokkal, de sokkal szegényebbek marastunk volna, ha mindezt nem látjuk: sziklák közé szórt olajfaligetek, magas csúcsok, sziklába vájt utak, szép, élénkzöld növényzet, óriási sziklahegység tövében megbújt városka (Leonidio), kecskenyáj és rottweiler őrzőkutya, pazar, lélegzetelállító kilátások a tengerre, öblökre, szirtekre stb. Hosszú volt az út, majdnem 4 óra, a végére pedig már mindannyian jó fáradtak voltunk, de ez a fáradtság nem az a fáradtság volt: ez a megelégedés, a hála és a köszönet, a csordultig telt lélek fáradtsága volt. (folytatás következik)