Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (7. befejező rész)

Athén Nem is olyan régen még azt hittem, hogy Athén elérhetetlen számunkra. Túl messze van ahhoz, hogy "csak úgy elmenjünk" oda. Aztán idén gondoltunk egy nagyot, és a Pelopponészoszi-félszigetet jelöltük ki úticélul. Azt a helyet, ahol lépten-nyomon a történelem egy kis darabkájába botlunk, ahol minduntalan megjelennek az út mentén a táblák: "Ancient site of...". És ha már odáig elmentünk, hát, na, Athént nem lehetett kihagyni. Úgy indultunk útnak, hogy megnézünk mindent, amit szeretnénk, de mindent úgysem szeretnénk. Hiszen mindent nem is lehet. Úgy gondoltuk, hogy nem fogunk elmenni valahová csak azért, hogy kipipáljuk és fotót készítsünk róla; és hogy nem stresszeljük magunkat, ha esetleg valami nem fér bele az időnkbe vagy az anyagi kereteinkbe. Vagy a kedvünkbe. Mert igen, azt is figyelembe kellett venni, hogy milyen egyéni preferenciák vannak a családban. Így aztán maradtunk a jól bevált szokásunknál, hogy kb. fele időt kirándulunk és kb. fele időt pihenünk, strandolunk, lustálkodunk. Nagyjából. Így lett most is. Ám tudjátok, a vásári számítás nem mindig egyezik az otthonival... Így aztán, amikor egy kicsit leültünk megbeszélni a kirándulásainkat, arra a következtetésre jutottunk, hogy nincs értelme elmenni Athénba egy külön napon, hiszen hazafelé menet úgyis arrafelé kell mennünk. Igaz, így lerövidítettük a látogatást, és például kimaradt a parlament előtti őrségváltás megtekintése vagy a séta a Plaka negyedben, illetve tudom, még rengeteg más is, de amit feltétlenül meg szerettünk volna nézni, az az Akropolisz volt. És azt megnéztük. Itt nem érdekelt, hogy 20 euró volt a belépő felnőttenként (az Eu-s országok gyerekeinek itt is ingyenes, más országokból valóknak pedig 10 euró), ha duplája lett volna, azt is kifizettük volna. És bár ez egyike a "kötelező", a kipipálandó látnivalóknak, ezúttal nem érdekelt. Mert az Akropoliszt látni KELL! És érezni. És elképzelni, hogy milyen lehetett ott az élet akkoriban, amikor a romok még teljes épületek voltak, és emberek népesítették be (persze, nem úgy, mint most...) Van a családnak egy "görög tudósa". :D Nagylány úgy ismeri a görög mitológiát és úgy zengi a különféle neveket meg a közöttük lévő viszonyokat, kapcsolatokat, hogy ki kinek a fia/lánya (borja:P), kedvese/felesége, ki mit csinált, miért, hogy nézett ki stb., illetve mindenféle sztorikat ismer róluk, hogy én csak állok néha és hallgatom, és már zúg a fejem a sok mindentől, és képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan is tud annyi mindent és mindenkit megjegyezni... Nos, Nagylány is alig várta, hogy beléphessen az ősi romok közé, hogy megcsodálja, beszippantsa a történelem eme értékes "szeletét". Még Kislány is ámulattal figyelte az óriási oszlopokat, falakat, épületeket. Kora hajnalban indultunk a szállásunkról, mintegy 150 km-nyit kellett megtennünk Athénig, és úgy döntöttünk, hogy a korai időpont miatt nem az autópályán fogunk menni, hanem az országúton, úgysem kell nagy forgalomtól tartani, no meg még volt egy célpont, amit útba szerettünk volna ejteni, és ezt csak az országútról tehettük meg.... Tökéletes választás volt, lényegében majdnem ugyanannyi idő alatt érkeztünk meg Aténba, mintha autópályán mentünk volna. Úgy terveztük, hogy mire 8-kor nyit az Akropolisz, mi is ott leszünk, hogy ne kelljen egyrészt túl hosszú sort állni, másrészt pedig mire a nagy hőguta elkezdődik, mi már megjárjuk magunkat. Így is lett. Az úton csak egy helyen álltunk meg kb. 10 percre: a Korinthoszi-csatornánál. Az országútról könnyen megközelíthető: átkelünk egy hídon és rögtön utána már van is egy olyan hely, ahol le lehet parkolni. Az út mellett pedig van gyalogoshíd is az út mindkét oldalán, tehát végig lehet sétálni a csatorna fölött gyalogosan is. Éppen megvirradt, mire odaértünk, ennél már csak az lett volna szuperebb, ha a nap is ragyogott volna fölötte, hogy még szebb, élénkebb színekben pompázhasson, de mi nem vagyunk telhetetlenek, nekünk így is megfelelt. Kolosszális látvány. Én csak ámultam-bámultam, és csodáltam, és elképzeltem, hogy mi munka lehetett benne és hány évig épülhetett... (Amúgy 12 évig épült a 19. század végén részben egy magyar mérnök tervei alapján...) Férj szintén ámuldozott, de ő iszonyodott is egy kicsit a magasságtól. A lányok nem igazán örültek, hogy felébresztettük őket, de azért a látvány mindkettejüket egy kicsit elnémította... Rajtunk kívül egyetlen turista sem volt a hídon, csupán a parkoló melletti buszmegállóban kezdtek gyülekezni a korán munkába induló emberek... Athénba érkezve legelőször tankoltunk (olcsóbb volt az üzemanyag a fővárosban, mint ahonnan jöttünk), majd egyenesen az Akropolisz felé vettük az irányt. A gps óriási segítség volt a kis kanyargós és egyirányú utcák labirintusában, és magabiztosan vitt el az Akropolisz lábánál lévő parkolóba. Onnan néhány perces sétával már ott is voltunk a bejáratánál. Éppen 8 óra volt. Már volt egy kis sor, de mx. 10 perc alatt már a jegyeinkkel a kezünkben léptük át megilletődve a kapukat és hagytuk, hogy a hely hangulata és szellemisége átjárjon bennünket. A látványosság teljes területén útvonalak vannak kijelölve, nem lehet bármerre összevissza menni, helyenként alkalmazottak állanak (a tűző napon, akár a 40 fokos melegben is) és útbaigazítják a renitenskedő vagy akár csak elbámult turistákat. Utánunk például sípoltak egyet :D , amikor jobbról akartuk megkerülni a Parthenont, tulajdonképpen csak akkor jöttünk rá, hogy nem mehetünk a saját fejünk után. :P Néhol kordonnal zárták el az utat, és nem, nem engedték meg senkinek sem, hogy átlépjék, mégha így vissza is kellett forduljanak a lépcsőkön... És nem, nem engedték, hogy megsimogassuk a köveket, sok helyen ez ki is volt írva... Összesen kb. 2 órába telt a bóklászásunk az Akropoliszon, valamikor 10 óra után érkeztünk vissza a parkolóba és indultunk... volna, ha egy taxis nem éppen a mi autónk mögött állt volna meg és ment volna el valahová. :D Vagy 10 percet vártunk, mire előbukkant valahonnan egy férfi, és amikor észrevette, hogy miatta állunk, sűrűn kérte a bocsánatot, de megnyugtattuk, hogy ennyi még éppen belefért az időnkbe. :D Így aztán, számunkra ennyi volt Athén látogatása, de őszintén, semmi hiányérzetünk nem maradt, már annyira telítődtünk az élményekkel és a látvánnyal, hogy nem esett nehezünkre arra koncentrálni, hogy végérvényesen hazainduljunk. Végül elvetettük az athéni evést, inkább útközben álltunk meg egy Grigoris-nál és szendvicset meg innivalót vettünk. Ezzel kibírtuk Leptokáriáig (jó 400 km), ahol megálltunk és "a régi gíroszosunknál" jóllaktunk gírosszal, de úgy, hogy vacsorára is vittünk magunkkal belőle. :D (2 gírosz + egy üdítő vagy víz - 6 euró volt). A további úton is jól haladtunk, minden a legnagyobb rendben volt. Bulgáriában ért az este, de már sötétedés előtt megérkeztünk az útközben lefoglalt szállásunkra Berkovicában a Stara Planina hegységben fekvő aranyos városkában, a Guest House Nocturno panzióban. Egy óriási szobát kaptunk jó nagy erkéllyel, ami a hegyekre nézett, és a szoba méreténél már csak a franciaágy mérete volt nagyobb. Életemben nem láttam még ekkora ágyat, akár mind a négyen is elfértünk volna benne, és keresztüül-kasul fekhettünk volna, és még mindig lett volna hely, azt hiszem. :O És nem túlzok. Nem mértük meg, de minimum 2,5 m széles volt. És kb. annyi lehetett a hossza is, bár az talán vagy 10-20 centivel rövidebb lehetett. Kedves házigazdánk felkelt hajnali 5 előtt, hogy reggelit pakoljon nekünk az útra: a lányoknak palacsintát, ahogy kérték, nekünk meg szendvicset, ahogy mi kértük. :) És felpakolt kávéval meg teával is, hogy nehogy bármiben hiányt szenvedjünk az úton. :) Ki is tartott az elemózsia, mert végül csak itthon, Nagyenyeden éreztük úgy, hogy no, most már muszáj megállni enni. És persze, hogy mindenki levest kívánt! :D (Érdekességként említem meg, hogy a bolgár szálláson 40 eurót kellett fizetnünk, de mivel levánk nem volt és kártyával nem lehetett fizetni, 50 auróst adtunk. Levában hozták a visszajárót, nem akarták elfogadni az egészet. A 20 levát pedig úgy gondoltuk, hogy el kell költeni valahol, mert mit csináljunk vele? Ennek érdekében pedig már majdnem a határnál megálltunk egy benzinkútnál, ahol kávét, vizet és valami rágcsálni valót vettem, de még mindig visszaadtak 11 levát. Gondolkodom hangosan, vajon, mit vegyek a maradékra, mire mondja a pasas, hogy tán valami üdítőt... Oké, mondom, az lesz, és odamentem a hűtökhöz. Hát, amikor benéztem, mit láttak szemeim?! Azt a zöld színű, narancssárga kupakos Fantát, amit tavalyelőtt Albániában annyira megkedveltek a lányok, és azóta is nehezményezik, hogy nálunk nem lehet kapni, a Fanta exotic-ot. Itt igaz, hogy Tropical volt a neve, de különben egy és ugyanaz - mind csomagolásra, mind ízre. Sajnos, csak 3 másfél literes palack volt, és így még mindig maradt 2,5 levám, amit végül eltettünk emlékbe :D , de amikor az autóban ülők meglátták a "zsákmányt", együntetű üdvrivalgásban törtek ki. :D ) Így aztán jó hangulatban hagytuk el Bulgáriát és örömmel néztünk az előttünk álló további útra - hazafelé. Összesen 4041,8 km megtétele után pedig Istennek hálát adva szálltunk ki a tömbházunk előtt, hogy megadta ezt a gyönyörű utazást és nyaralást, hogy megtartott mindannyiunkat - utazókat és itthoniakat egyaránt -, hogy bajmentesen utaztunk végig és végül, de nem utolsó sorban, hogy épen-egészségesen hazahozott bennünket. És mindent összevetve a lényeg itt van az utolsó mondatban, nemde?