Görögország - Halkidiki, 2023 - 1

Ahhoz képest, hogy tavalyelőtt azt mondtuk, Görögországot nem egyhamar iktatjuk újra az úticéljaink közé, idén mégis oda mentünk nyaralni. :D Mert a barátaink ajánlották, hogy menjünk együtt, és mert mégis inkább mentünk ide, mint a román tengerpartra sok pénzért, ahogy eredetileg gondoltuk. No, de nagyon nehezen jött el az indulás napja, naaaagyon sok mindennek le kellett járnia addig, volt nyolcadikos képességvizsga, volt államvizsga, volt I-es fokozati dolgozat, befőzés, nagytakarítás.... hogy csak néhányat említsek. És, mint még soha: idén valahogy nem vártam szívrepesve az indulást. Így utólag bevallom, hogy állandóan attól féltem, hogy valami történik, valami közbejön, no, de hála Istennek, elmentünk, megjártuk szerencsésen, és épen-egészségesen hazaértünk mindannyian. Az időjárás nem volt éppen tökéletes a tengerparti nyaraláshoz, de ismerjük a mondást: ki a kicsit nem becsüli... Az indulás jóval későbbre sikeredett az eltervezetthez képest, hiszen a város végi benzinkútról haza kellett menni az egyik otthon felejtett személyiért. De… még mindig jobb volt így, mintha a határról kellett volna véglegesen visszafordulni… Utána az utunk eseménytelen volt: a calafati határátkelőt céloztuk meg Szörényvár, Karánsebes és Hátszeg irányából; kétszer álltunk meg falatozni, egyéb szükségleteket elvégezni -egyszer a Dunánál - és nagyon jól haladtunk.

A határátkelőnél nem voltak sokan, mégsem haladt a sor. Kiderült, ismét kifogtuk a váltást (ez már a harmadik ilyen alkalom az évek során :P), de amikor beindult, megnyitottak egy új kaput is, és sikerült elsőknek odaérni a határőr integetésére, úgyhogy utána már pikkpakk átjutottunk. A természet egy gyönyörű naplementével ajándékozott meg azokban a percekben, és jókedvűen haladtunk tovább bulgáriai köztes szállásunkra. Már vaksötétben értünk oda a belogradchiki Drakite nevű vendégházhoz, ami arra az egy éjszakára éppen megfelelt nekünk, de azért be kellett ismernünk, hogy a valóságban sokkal fapadosabb, mint ahogy a képeken kinéz. No, de tiszta volt, és egy éjszakát simán el lehetett tölteni. Főleg, hogy számunkra elég rövid volt az éjszaka, mert mind a négyen benne voltunk, hogy a gyönyörű belogradchiki sziklák és vár környékén nézzük meg a napfelkeltét. Sziklákat és kívülről várat láttunk, gyönyörű napfelkeltében is volt részünk, de sajnos, bentről nem tudtuk megnézni a várat, mert még nem nyitottak olyan korán. Mindenesetre, ha valaki arra jár, tartsa észben, hogy csak 9-kor nyit a vár. De olyan látványban részesül, ha megmássza a lépcsőket, hogy életében nem felejti el. Nekünk ez emiatt visszamenős hely még. 😊

Arra nem volt időnk, hogy megvárjuk, míg kinyitnak, mert minél hamarabb a végső úticélunkhoz szerettünk volna érkezni, és addig, bizony, még jó sok út állt előttünk. És milyen jól tettük! Mert amikor a bolgár-görög határhoz érkeztünk, egyszercsak azt láttuk, hogy óriási kocsisor áll előttünk. 6 km volt még a határig. :O És bár hihetetlennek tűnik, de tényleg ekkora volt a sor a határnál, és mivel repülni nem tudtunk, bizony, ki kellett állnunk a sort. Két és fél óra múlva léptük át a görög határt, és majdnem este sötétre érkeztünk meg a szállásunkra. A becsekkolás gyorsan ment, és hamarosan felkísértek az apartmanunkhoz. Kicsit döbbenten vettem tudomásul, hogy a reszort parttól távolabb eső helyére kalauzol bennünket a srác, de amikor felmentünk az apartmanunk alsó teraszára és megláttam, milyen szép a kilátásunk a tengerre, már el is múlt minden bosszankodásom. Hát még a felső teraszról! :)

(Folytatás következik...)

Albánia 2022. - 4.- Kruja

Krujába indultunk nyaralásunk harmadik napja reggelén.

Talán ez a nap volt az, ami a legtöbb és legkülönfélébb helyszínt, látnivalót tartogatta számunkra. Shengjinből az út kb. 1 óra volt Krujáig. (50-60-asnál nagyobb átlagsebességgel nem igazán lehet számolni Albániában, sőt!) Miután letértünk a Tiranába vezető főútról Kruja felé, már szinte mind emelkedett a terep, hogy végül Krujához közeledve és a városba beérkezve kabócáktól zengő, fenyvesen (na, nem olyan, mint a hargitai fenyves! 😃 ) keresztül vezető szerpentineken haladjunk. De nem volt nehéz terep, még mondta is Férj, hogy hű, de szép ez a rész. Majd az offline GPS egyenesen a krujai várhoz vezetett. Igenám, de olyan szűk, kanyargós-emelkedős úton, hogy épp gondoltam, mi lesz, ha szemből is jön valami. Nos, aztán jött is, de ott már jól el lehetett férni, nem volt gond. Felérkeztünk a városba, valahová félútra a vár és a bazár bejárata közé. Fizettünk 500 leket!!! parkolásért (majdnem 5 eurót 😛 - nagy a gyanúnk, hogy átverés volt a dolog, mert a srác, aki ott volt, felvasalta a pénzt, beült egy autóba és elhajtott. Mikor visszajöttünk, egy másik srác állt ott és éppen legombolt 500 leket egy másik valakitől.... De mindegy, nem volt erőnk és nem is akartunk ezen mérgelődni...) Először a várba mentünk, ami éjjel-nappal nyitva van, és nincs belépődíj az udvarára. Nagyon szép is, de bizonyos részei még felújítási munkálatok alatt állnak. Ami készen van, az igényesen, szemet gyönyörködtetően van berendezve. Rányomta a bélyegét a várlátogatásra idén is a nagy meleg, ezért a kinti részt eléggé gyorsan lezavartuk. Inkább bementünk a várban berendezett Szkander bég Múzeumba, ahová 250 lek volt a belépő fejenként. Szkander bég, avagy Skënderbeu, igazi nevén Gjergj Kastrioti (Kasztrióta György) nemzeti hős, Albánia történelmének legkiemelkedőbb személyisége (wikipédia). Végigjártuk a helyiségeket, voltak érdekes dolgok, de persze, nem mélyültünk el mindenben, nem olvastunk el minden feliratot, okmányt. De azért lár lett volna kihagyni,mindenképpen. Ami a lányoknak a legérdekesebb volt, az az, hogy Szkander bég lánytestvére, Marica Kastrioti vele együtt harcolt a csatákban, és ő volt az egyik várnak (aminek láttuk a kiállított makettjét is) a parancsnoka. És mindez a 15. században. Egy másik érdekesség, amivel hirtelen szembetaláltuk magunkat, az a múzeumnak az egyik szekrénye, amiben kizárólag magyar vonatkozású dokumentumok, tárgyak, magyar nyelvű könyvek voltak. Jóleső érzés volt ezt felfedezni. Illetve egy másik teremben Hunyadi János képét is meglátni. Merthogy Szkander bég és Hunyadi János kortársak voltak, illetve egymás segítői. Akit esetleg jobban érdekelne a téma, ezen az oldalon szépen, összeszedetten talál még információkat: http://www.travelinstead128.hu/utleirasok/albania/36298/ Egy további vicces mozzanat az volt, amikor az egyik mellszobor alatt felfedeztük a Pal Kuka nevet, aki a történelem szerint Szkander bég diplomatája volt. Mindenesetre, nekünk vicces a neve. 😃 A múzeumból két szinten is ki lehet lépni egy-egy teraszra, ahonnan csodálatos panorámalátkép tárul elénk szinte minden irányban. Pénzbedobós látcsővel is körbe lehet nézni. A várból kiérve és egy-egy fagyival (ettünk finomabbat is 🙄) felszerelkezve lesétáltunk a bazárhoz, aminek tényleg egyedi a látványa és hangulata. Minden elképzelhetőt és elképzelhetetlent lehet itt kapni, vannak igazi értéket képviselő népművészeti/kézműves termékek, de van giccs is jócskán. Pont, mint nálunk, Korondon, mondjuk. 😛 Mi nem vásároltunk semmit, mert az a néhány portéka, amit megnéztünk, brutálisan túlárazott volt, szóval úgy érzem, itt kimondottan arra mentek rá, hogy a turistáktól a lehető legtöbbet beszedjék. Bár az az ezüstlánc medállal, amit az egyik nénike feltétlenül rá akart tukmálni Kislányra, kb. 125 lejbe jött ki átszámítva, nem lett volna sok, de ő nem akart ezüstláncot. Nekem enyhén csalódás volt a bazár, mert én sokkal nagyobbnak képzeltem, olyannak, hogy többet lehessen bolyongani benne, ehelyett egy "egyfőutcás" sikátor volt. De a légköre, hangulata mindenképpen hozta azt, amit vártam tőle. ❤ (folytatás következik)

Albánia 2022. - 3.

Komani-tó, Shengjin Mint írtam, bőven volt időnk megérkezni a fierzai kompkikötőhöz, ahonnan menetrend szerint 13.00 órakor kellett volna elindulnunk a Rozafa nevű komppal. Azt mondták, 12.30-ra legyünk ott a kényelmes beszállás érdekében. Előző este, amikor kiderült, hogy a Berisha nevű kompra az autónk nem férne fel, csak a rákövetkező napon, erősen elszontyolódtunk. Törtük a fejünket a megoldáson, már az is megfordult Férj fejében, hogy mi lemegyünk komppal, ő meg autóval megy a szárazföldön, de utánagondolva, rájöttünk, hogy abszolút abszurd ötlet lenne, hiszen nem elég, hogy egy megpróbáltató, szerpentines, 4 órás út várna rá, de az utolsó, nagyon rossz állapotban lévő 30 km-t kétszer is meg kellene tennie. Szóval, gyorsan elvetettük. Végül abban maradtunk, hogy lemegyünk a kikötőbe.... és majd... lesz valahogy. Közben folyamatosan keresgéltem a neten; találtam egy majdnem hasonló nevű oldalt, ahol kitöltöttem az ugyanolyan jelentkezési űrlapot - nem feltétlenül megfelelő adatokkal (pl. az autó méretéhez csak írtam valamiket. 😛 😃 ), totálisan biztos lévén abban, hogy ez ugyanaz a cég, és semmi esély, hogy megoldódjon a helyzetünk. Amikor elküldtem a jelentkezést, azt írták, hogy majd kapcsolatba lépnek velünk. Még el is nevettük, hogy no, bizony hívhatnak, mert fel nem vesszük, nem ér az egész kompozás egy vaskos telefonszámlát. 😛 De aztán nagyot néztünk, amikor néhány perc múlva jött a WhatsApp üzenet, és további néhány perc alatt minden le volt tárgyalva a következő napi kompozáshoz. (Ha netán valaki érdekelt lenne a dologban, leírom, hogy négyünknek és az autónknak a kompozás 90 euróba került. Ez változhat az autó méretei függvényében, mert az autóknak az ára négyzetméterre van megadva.) A kikötőbe megérkezve leparkoltunk, és vártunk. Mivel 12.30 előtt érkeztünk meg, volt idő "megpihenni" is egy-egy finom kávé és fagyi mellett. Mire ezeket elfogyasztottuk, megérkezett a komp is Komanból, és megkezdte a kikötést. Végül, miután minden ember és autó elhagyta a fedélzetet, megkezdődött a beszállás: először a járművek, majd mi is. Gyorsan fölmentünk a lányokkal a legfelső fedélzetre és lefoglaltuk az egyik sarkot az elülső részében. Hamarosan nőtt a népsűrűség a fedélzeten, további családok jöttek fel, köztük egy több nőtagból és két 10-14 év közötti fiúból álló társaság is. A hölgyek talpig fekete abajában voltak, egyik közülük hidzsábot (olyan kendő, ami az arcot szabadon hagyja), a többi pedig nikábot (csak a szemük látszott ki) viselt. Az abaja alatt látszott, hogy mindegyiken jégerszerű szűk nadrág van. Hirtelen nagyon alulöltözöttnek éreztem magam a spagettipántos lenge ruhámban, de csak néhány pillanatig. Elképzeltem magamat olyan felszerelésben, abban a melegben.... A több, mint 3 órás út alatt érdekes megfigyeléseket tettem velük kapcsolatban, de végülis csupán feltételezésekkel maradtam. Mindenesetre, a kompozás utáni úton tökéletes beszédtéma volt számunkra, legalább kissé elterelődött a figyelmünk a rossz útviszonyokról. (Azért itt hozzáteszem, hogy ez a kb. 30 km-es hegyi út, amit kb. 1 óra és 20 percbe telt megtenni, volt az egyedüli rossz útszakasz egész Albániában, amin végighaladtunk.) Kissé elkanyarodtam az eredeti témától, úgyhogy, most vissza a kompozáshoz. 🙂 Ugyanaz a bajom: már nem tudom, milyen jelzőkkel illessem a látványt, mert a gyönyörű, a csodálatos, a lenyűgőző, a hihetetlen, a szuper stb. úgy érzem, már túl kevés. Tényleg csodás volt az út, állandóan volt valami újdonság, ami felkeltette vagy ébren tartotta a figyelmünket. Néha meredek, csupasz hegyek mellett úsztunk el, máskor lankásabb, csupa zölddel fedett oldalakban gyönyörködhettünk, itt egy kis öblöcske, ott egy kiszögellés, itt néhány házikó, ott egy szigetecske, egy elhaladó kisebb motórcsónak, aminek integethettünk, szóval mindig volt valami, amin megakadhatott a szemünk. Nem mondom, a végére már úgy éreztük, hogy abszolút elég is volt belőle - amiben az árnyék és a szellő ellenére a nagy melegnek is köze volt - de akkor tökéletes időzítéssel fel is tűnt a Komani kompkikötő. A kiszállás gyorsan ment: mindenki beszállt a járművébe, és ahogy sorra került, azonnal el is hagyta a kikötőt. Annál is inkább, hogy ott nagyon szűkös volt a hely. A kikötőből egy alagúton keresztül kellett átmenni a parkolóig, az alagútban pedig több sofőr "megcsillogtathatta tudományát", amikor egy szemből jövő autóval a szó szoros értelmében néhány milliméterre kellett elaraszolni egymás mellett. A kanyarban leparkolt autókat kikerülni ehhez képest már "piece of cake" volt. 😛 😃 Az alagút után megálltunk a parkolóban megcsodálni a tó másik oldalán kialakított érdekes, különleges gátat, majd nekigyűrköztünk, mert tudtuk, hogy kemény útszakasz vár ránk. A rossz út végig a tó mellett haladt (merthogy a gát után még hosszan, hatalmasan terül el a tó), ha néha el is távolodtunk tőle, néhány kanyar után mégis visszakanyarodtunk a tó felé. Nagyon szép szakasz volt ez is, minden nehézsége ellenére. Egyszer meg akartunk állni szusszanni, falatozni egyet, de amint kinyitottuk az ajtókat, és megcsapott a melegnek mind a 37 foka, gyorsan visszahúzódtunk a hűvös autóba és folytattuk utunkat. Shengjinig bonyodalommentesen, eseménytelenül telt az út, már ki is szélesedett, településeken, városokon haladtunk végig. Shengjinben könnyen megtaláltuk a Hotel Comfort nevű szálláshelyünket, ami ugyan nem a parton volt, de nagyon közel hozzá, és elfoglaltuk szép, ízlésesen berendezett, tágas stúdiószobánkat. Erkélye és konyhája is volt, hűtőszekrénnyel, így ezen az estén az otthonról vitt finomságokból vacsoráztunk, nem töltöttük az időt vendéglőkereséssel. Helyette Férj lepihent - mégiscsak neki volt a legfárasztóbb a nap a vezetés miatt -, mi pedig elsétáltunk a partra és belevetettük magunkat a habokba. 🙂 A strand hatalmas volt, tele napozóágyakkal jobbra és balra is (mi nem vettünk igénybe ilyent), selymes, finom szemcséjű szürke homok borította, és mi ismét megállapítottuk, hogy legyen bármilyen kellemes a tapintása, a homokos part továbbra sem a kedvencünk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy eléggé szemetes is volt, cigarettacsikkek, kupakok, eldobott műanyagpoharak virítottak mindenfelé. De hátha csak az este miatt volt ez így, és másnapra már mindent összetakarítottak! Lellenőrizni viszont nem ellenőriztük le. Pihentető alvás után reggel, nem túl korán de nem is későn (8 órakor), elhagytuk a szállásunkat, aminek az árát (50 euró reggeli nélkül) már érkezéskor kifizettük. A főútra való kitérés előtt megálltunk az I ❤ Shengjin feliratnál, és készítettünk néhány képet. Innen pedig már szabad volt az út a következő úticélunkig, Krujáig. (folytatás következik)

Albánia 2022. - 2.

Valbona-hegység, Valbona A valbonai szállásunkat könnyen megtaláltuk, az út mellett volt. Előtte, a bejárat két oldalán van a saját parkolója, ahol az autót hagytuk. Gyorsan becsekkoltunk, hozták a kulcsot, mutatták a szobát. A szoba elég kicsike volt, egy francia- és egy emeletes ággyal benne, de amihez nekünk kellett - egy egyéjszakás, pihentető alváshoz - ahhoz tökéletes volt. Mondjuk, egy kis asztalkát azért hiányoltunk belőle, de azt az éjszakát asztalka nélkül is "átvészeltük". Férj a 17 órás vezetés után - értelemszerűen - csak az ágyat kívánta felfedezni a látnivalók közül, így ő lepihent, miután elintéződött a másnapi kompozás körüli "hercehurca". (Online kellett foglalni, de nem mertük lefoglalni addig, amíg ott nem voltunk. Csak ekkor azzal szembesültünk, hogy a másnapi kompra az autónak már nem volt helye. No, de volt más komp is, és végül minden a legjobban alakult.) Kislány is örült, hogy végre van wifi, és mivel ő sem az a nagy sétálós-felfedezős típus, a szobában maradt. Nagylánnyal indultunk útnak a szállástól jobb irányba, az úton fölfelé. Igazából már nincsenek is szavaim annak kifejezésére, hogy milyen gyönyörűszép volt a hegyek látványa még akkor este is, amikor a szürkület már kezdett lassan leszállni. Elhatároztuk, hogy másnap, mielőtt elindulunk, felhajtunk autóval is odáig, hogy délelőtti fényben is csodálhassuk, lefotózhassuk a látványt. A szálláshoz közeledve elkezdett szemerkélni az eső, illetve vihar közeledett, a szél már eléggé tépázta a fákat. Végül a szemerkélésből nem lett eső, csak csepergés, de a vihar eléggé kitombolta magát, olyannyira, hogy még áramszünet is lett néhány percre. Természetesen, éppen akkor, amikor én tusoltam, és a víz is leállt... :D Hajnalban megébredve csendben felkeltem, felöltöztem és elidultam egyedül a környék további felfedezésére. Ezúttal balra, a folyón lefelé. Közben szereztem egy jó erős kávét is magamnak az egyik akkor már nyitva lévő bárszerűségből, amit egy sziklára leülve fogyasztottam el, miközben gyönyörködtem a tájban. Jó egy órába telt, mire visszamentem, addigra már Férj is megébredt. Amíg szétnéztünk a kínálatban ás lefoglaltuk az aznap esti, Shengjin-i szállást, addigra a lányok is felkeltek. Összepakoltunk, lementünk reggelizni, kifizettük a szállást (50 euró) majd nemsokára, úgy 11 óra körül útra is keltünk. A reggeli nem volt valami változatos, de azt lehetett mondani, hogy azt adtak, ami helyben "megtermett": tojást, sajtot, vajat, lekvárt, tejet, joghurtot, teát, egy lángosszerű kőttes palacsintát (más kenyér nem volt), és finom kávét - na, az nem ott termett. :D . A legközelebbi úticél aznap a fierzai kompkikötő volt, ahonnan 13.00-kor indult a komp Koman felé, de 12.30-ra mondták, hogy legyünk ott, hogy legyen idő a beszállásra. Jó másfél óránk volt a 41 km-es útra, így szépen, nyugisan ereszkedhettünk befelé a Valbona völgyén, és több helyen is megállhattunk, gyönyörködni, fényképezni. Még így is túl korán érkeztünk meg a Rozafa nevű komp kikötőjéhez. (Folytatás következik.)

Albánia 2022. - 1.

Utazás, előkészületek, egyebek Már 2019-ben, az első albániai utunk alkalmával eldöntöttük, hogy ide ismét visszatérünk. Természetesen, a következő évben lett volna beütemezve, ha a világhelyzet közbe nem szólt volna. Tavaly meg... úgy éreztük, hogy inkább maradunk az EU területén (és milyen csodás görögországi nyaralásban volt részünk! ... ) No, de amikor felmerült, hogy idén hol nyaraljunk, a család összes tagja azt mondta: ALBÁNIÁBAN!!! Valahogy mindannyian vágytunk ide vissza, mert feltett szándékunk volt megnézni az ország északi/bb részein is a látnivalókat, hiszen Albánia nemcsak a tengerpartot jelenti, bár - természetesen - az is előkelő helyet foglal el az útbaejtendő helyek listáján. :) No, de térjek vissza a legelejére, amikor eldőlt, hogy Albániába megyünk. Feltevődött a következő logikus kérdés: oké, de hová? Ugyanis mi nem szoktunk visszamenni kétszer ugyanarra a helyre, de az is igaz, hogy 3 évvel ezelőtt az akkori szállásunk olyan magasra tette a lécet, hogy attól féltünk, ha nem sikerül ugyanolyan jó helyet találni máshol, csalódás lesz. A dolgot nehezítette az is, hogy Vlorától fölfelé többnyire homokos strandok vannak, és mi, ha csak lehet, inkább előnyben részesítjük a köves-kavicsos vagy sziklás partokat, de ha Vlorától délre foglalunk szállást, az még mindig olyan messze van az ország északi régióitól, hogy nagyon nehezen tudnánk egy-egy egynapos kirándulásba sűríteni a látnivalókat. Nem beszélve arról, hogy az utat a LLogara hágón - biztos vagyok benne - Férj nem tenné meg kétszer, tehát 1 napba szinte semmit sem lehetett volna belesűríteni. Végül aztán mégis megkerült a megfelelő megoldás: lefoglaltuk a régi szállásunkat - mert akárhogy és akárhol is néztünk másikat, úgy gondoltuk, hogy nem ér fel ezzel. :P :D , de csak 5 éjszakára. Előtte pedig - úgy döntöttünk - körutazás szerűen fogunk 3-4 éjaszkát eltölteni az ország különböző helyein. És bár számítottunk arra, hogy ez a fajta utazás eléggé fárasztó tud lenni egy bizonyos pont után, de ott lebegett előttünk, hogy végül, a végső állomásunkon 5 kerek napig csak pihengetünk, strandolunk, sétálunk. Az útvonal kiválasztása nagyon könnyen és gyorsan ment, úgy gondoltuk, hogy Szerbia és Montenegró érintésével Shkodert célozzuk meg legelsőnek. Sőt úgy, hogy ott lesz az első éjszakánk, nem "pazarolunk" el egy éjszakát köztes szállásra, pl. Szerbiában, ezzel én és Férj is egyetértettünk. Azt mondtuk, azt az éjszakát inkább rászánjuk egy másik helyre Albániában. :) És így is lett, csak végül, indulás előtti héten, amikor az útvonalat tervezgettük, és próbáltuk a helyszíneket, időpontokat, menterendeket, útviszonyokat stb. szinkronizálni, egy huszárvágással mindent megváltoztattunk: nem mentünk Shkoderbe, hanem direkt Valbonára mentünk, a Valbona-hegységben, és Montenegrót is elvetettük, helyette inkább Koszovón haladtunk keresztül. Mert így mindenféle szempontból praktikusabbnak gondoltuk, és bebizonyosodott, hogy jól gondoltuk. Ezek után én lefoglaltam az első éjszakai szállásunkat (a többit mindig csak az adott reggelen foglaltuk, még az előző szállás wifijét kihasználva), Férj pedig offline térképeket töltött le, ugyanis Albániában nekünk nagyon drága lenne a roaming-os internet és telefonálás. A határnál akartunk itteni kártyát venni, de ahol mi jöttünk át, senki sem árulta. De boldogultunk anélkül is... Az útvonalunk a következőképpen alakult: 1. nap: Otthon, Szerbia, Koszovó, Albánia - Valbona; 2. nap: Valbona, Fierza, kompozás a Komani-tavon, Koman, Shengjin (ez már tengerpart, hogy érezzük, hogy tengeren nyaralunk. :D ) 3. nap: Shengjin, Kruja, Tirana, Berat - az ezer ablak városa 4. nap: Berat, Llogara-hágó, Dhermi, Aquarium Beach, Dhermi 5. nap: Dhermi, Porto Palermo, Borsh, Saranda 5-9. nap: Saranda 10. nap: Saranda, Otthon <3 A sarandai napokat, valamint a hazautat majd adott időben részletezni fogom. :) Egyelőre még csak néhány adat: Hajnali negyed 1-kor indultunk el otthonról, fél 6 körül léptük át aromán-szerb határt Temesmóránál (Moravița), szerb idő szerint délelőtt 11 előtt érkeztünk a szerb-koszovár határhoz, ahol meglehetősen hosszúra sikeredett az átkelés (kb. 1 óra és 10-15 perc), majd Qafe Morinénál hagytuk el Koszovót és léptünk át Albániába. Innen még jó 40 km-ünk volt a Valbona-hegység-beli szállásunkig, de - bár kellően elfáradva - mégis eléggé hamar megérkeztünk, helyi idő szerint (Romániához képest 1 órával hátrább, azaz EET+1) 17.15-kor leparkoltunk a Bujtina Hysa vendégház előtt, ahol szívélyesen, tárt karokkal és nyitott szívvel fogadtak.

A Pece-parti Párizsban (1), avagy két nap Nagyváradon

Egy hétvégi kiruccanás erejéig látogattuk meg Nagyváradot, de ahhoz képest, hogy nem terveztünk túl sok mindent bele, eléggé tartalmas lett. Reggel fél 8-kor indultunk itthonról, és 12 előtt néhány perccel már be is fizettük a kétórás parkolást az állatkertnél. Merthogy az időjárás-előrejelzést tanulmányozva úgy döntöttünk, hogy azt iktatjuk be legelőször, nehogy délután az eső elmossa a programunkat. A két óra - igazság szerint - kissé szűkösen volt elegendő, de nekünk még egy óra már nem kellett volna rá. Kisebb gyerekekkel kellhet a 3 óra, mert ők biztos kipróbálják a játszótereket is, amire jobb rászánni az időt a balhé elkerülése végett. 🙂 A jegyek ára most, 2022 áprilisában 20 lej a felnőtteké, illetve 18 lej a diákjegy. Az állatkert nem túl nagy (mi, akik a vásárhelyihez vagyunk szokva, érezzük a különbséget), de a hely jól ki van használva, elég sokféle állat van, olyanok is, amiket még soha életemben nem láttam élőben: pl. vízidisznó, szurikáta vagy sarki farkas . Minden állatnak ki van téve a neve, a fajtája és a háromnyelvű (román, angol és magyar) leírása. Itt-ott eledelautomaták vannak, ahol szárított-préselt növényeket, amolyan "kukackákat" lehet vásárolni, és kizárólag bizonyos állatokat etetni vele (kérődzőket). A belépésnél az előtérben egy nagy falon szerepel azoknak a neve, akik örökbe fogadták valamelyik állatot, a kijövetelnél pedig csakis a szuvenírbolton keresztül vezet az út. Kellemes séta volt, egy kis zöld oázis a nagyváros közepén, és egyáltalán nem volt zsúfolt aznap, így jóleső érzéssel hagytuk hátra. A szállásra való check in, ebéd és egy kis pihenés után a nyakunkba vettük a várost és sétáltunk. Merthogy igazából tényleg csak egy egyszerű kis séta volt ez is, semmi különlegeset nem terveztünk, mégis olyan tartalmas volt, annyi gyönyörűszép épületet, teret, parkot láttunk, hogy teljesen feltöltődtünk a látnivalókkal. A szállásunkról (Hotel Stokker) lesétáltunk a Szent László térre a Sétáló utcán keresztül, ahol szebbnél szebben felújított épületekben gyönyörködtünk, majd megnéztük a Fekete Sas Szállót, végigbóklásztunk a fedett "utcácskáin", nagyon érdekes élmény volt, tényleg, olyan érzés volt, mintha egy fedett város lenne. 🙂 Körbesétáltuk a Szent László teret, betértem egy görög-katolikus templomba, ahol éppen kezdődött a nagypéntek esti mise, megnéztük a városháza impozáns épületét, majd a Körös-parton végigsétáltunk a Szent László-híd és a Baross-híd közötti szakaszon, és egy másik úton mentünk vissza a szállásunkra. Az aznapi lépésszámláló több, mint 12000 lépést mutatott. 🙂 (Folyt. köv.)

További képek itt nézhetők meg: https://www.facebook.com/bamulavilag/posts/1223065438502142?__cft__[0]=AZW64sHwri5ZNv9fS_X_BNE_HFEWL2WCTMktipSZOp-RE66tSMYFUqd8D1d9WTThbGQJ5Y56wjNsRh2KtCPdPdRDKFmm1qf7MsDjSLY18L0AuNDG4iR1JyYdtUcrT8kVJtCWWDq0mrRVFOa6VTure3zFPvo_JroIlHdNfVcLpud3Bg&__tn__=%2CO%2CP-R

„Maramureș, plai cu flori”, avagy négynapos időutazás Máramarosban (1.)

Első nap: Beszterce – Borsafüred – Felsővisó A dalai láma tanításai között szerepel egy olyan is, hogy: Évente egyszer menj el olyan helyre, ahol még nem voltál! Nos, bár úgy gondolom, hogy mi, európaiak nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen abszolút könnyen tudjuk teljesíteni ezt a jótanácsot, és évente nagyon sok olyan helyen megfordulunk, ahol azelőtt még nem jártunk, mégsem veszem teljesen magától értetődőnek, ha eljutok valahová. Úgy gondolom, hogy nagyon sok mindennek kell tökéletesen “összejátszania” ahhoz, hogy ide vagy oda elmehessünk: a rászánni való idő, az időszak – mert egy vizsga vagy esküvő előtt nem valószínű, hogy elmehetünk, az egészségi állapotunk, az anyagi helyzetünk, és még sok egyéb olyan aspektus, ami nélkül lehetetlen összehozni egy kirándulást, utazást. Hálás a szívem azért, hogy az elmúlt héten 4 napot egy gyönyörű máramarosi körutazásra szánhattam. Hogy minden körülmény – beleértve a bátorságomat is 😉 :D – úgy játszott össze, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Annál is inkább, hogy eleinte úgy nézett ki, sehogy sem tudjuk kihasználni a vakációs napokat és a még megmaradt vakációs jegyeinket, mert az én és a lányok programját sehogy sem tudtuk egyeztetni Férj munkahelyi kötelezettségeivel. Végül nagy lépésre kellett rászánnom magam: vagy megyünk hárman, vagy nem megyünk sehová. És elmentünk. 😊 És milyen jól tettük, mert – már nem is tudom, milyen jelzőkkel illessem – olyan gyönyörű helyeken jártunk meg olyan klassz élményekben volt részünk, hogy nagyon bánnám, ha elmaradtak volna. Volt egy nagy előnye is annak, hogy csak hárman mentünk, nevezetesen az, hogy többnyire úgy alakítottam a programunkat, ahogy nekünk volt jó, és oda mentünk, ott álltunk meg, ahol akartunk. 😉 :P Férj úgy szereti, ha van egy célpont, ahová el kell jutni, és oda minél hamarabb megérkezni. Én viszont szeretem kiélvezni az utat is, itt-ott megállni, szétnézni, sétálni, gyönyörködni. Természetesen, nekünk is volt célpontunk minden napra, de ez nem zárta ki, hogy útközben még beiktassunk ezt-azt, a teljesség minden igénye nélkül. Az útvonalunk a következő volt: Marosszentgyörgy – Szászrégen – Beszterce – Borsafüred (Stațiunea Borșa) – Felsővisó – Máramarossziget – Szaplonca – Máramarossziget (csak irányként) – Nagybánya – Koltó – Dés – Szamosújvár – Faragó – és az Itthon.

Az első napunkon Besztercét terveztem meglátogatni (semmi különöset, csak kb. 1 órás sétát az óvárosban), a Lóhavasi-vízesést a borsafüredi teleszék segítségével (ahogy mi neveztük a drótkötélpályás felvonót :D ), és megérkezni a szállásunkra Felsővisóra. Mindezt majdnem teljesítettük is azt leszámítva, hogy a nap fő attrakcióját, a Lóhavasi-vízesést elmulasztottuk, mert a felvonó hivatalos oldalán elfelejtették megemlíteni, hogy októberben csak hétvégenként működik a pálya, mi pedig szerdai napon érkeztünk oda. A FB-oldalukon ki volt írva, igaz, de őszintén eszembe sem jutott, hogy esetleg a FB-on is rájuk keressek. Azóta a site-on is kihirdették, de ott már úgy szerepel, hogy november 7-éig egyáltalán nem működik a revíziós munkálatok miatt. No, de vissza a nap elejére. 😊 Az elképzelt fél 9-es indulás helyett fél 10-kor indultunk el (ebben már benne volt a Selgros-i hűtővízvásárlás és betöltés is 😉 ), majd egy régeni gyors tankolás és némi egészségtelen rágcsakészlet beszerzése után máris szeltük a habokat, akarom mondani a levegőt Beszterce irányában. A további “terv” nem sérült, mert pont úgy képzeltem, hogy délre érünk Besztercére, és a gps olyan aranyos volt, hogy pontban 12-kor leparkoltatott az óváros egyik utcájában. Mint írtam, 1 órát terveztünk eltölteni ebben a városkában, és nagyjából ennyit is töltöttünk. Nagylánnyal sétáltunk el (Kislány nem az a városnéző típus, és ha nem, hát nem. Emiatt nem akartam rontani a hangulatot 😉 ) a számomra eléggé meghatározhatatlan stílusú (többféle stílusjegyet is megfigyeltem a holmokzatán, nem tudtam dönteni) evangélikus templomhoz, amit a nagyszabású felújítási munkálatok miatt zárva találtunk, tehát nem volt látogatható, de impozáns épülete még így is szemet gyönyörködtető volt. Utólagos kutakodásaim közepette tudtam meg, hogy a templomtorony nem az az eredeti, ami a középkorból fennmaradt, mert a régi torony egy 2008-as gyújtogatás következtében leégett, így a mostani egészen új, azóta épült, és az a különlegessége, hogy Erdély legmagasabb tornyának számít, illetve látogatható időkben lifttel lehet feljutni a tetejébe. Aki további tudnivalókat, érdekességeket szeretne megtudni Besztercéről, látogasson el az alábbi linkre: https://www.terjhazavandor.ro/beszterce/. Ezután egy szűk kis utcácskán elindulva elmentünk a Kádárok Tornyáig, onnan a gyönyörű őszi színekben pompázó városi parkon keresztül visszasétáltunk a leparkolt autóhoz, de csak miután szemügyre vettük és oda-vissza végigjártuk a Céhek Sétányát is (nem tudom, hogy mi a helyes neve, románul: Axa Breslelor). Útközben megcsodáltuk a szép címeres kanálisfedőket (vagy csak egyszerű fém járdalapok?) és felfedeztük az oroszlános házat is. Többre nem jutott idő, (mert akkor még nem tudtuk, hogy a vízesés-látogatásból nem lesz semmi) pedig biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal több rejlik Beszterce “falain belül” – a régi városfalnak egyetlen részlete van még meg, illetve ugyanúgy, egyetlen bástya maradt meg, az említett Kádárok tornya. Elmentünk autóval a hangulatos sétálóutca mellett, de még hosszú út állt előttünk, így most kihagytuk.

A gps-nek köszönhetően könnyen kitaláltunk a városból (mégha az egyik utca, ahol “a hölgyike” vinni akart, felújítási munkálatok miatt le is volt zárva), és megkezdtük az aznapi utazás leghosszabb szakaszát a Radnai-havasok és a Cibles-hegység között elhúzódó Setref-hágón keresztül. Utunk baj- és bonyodalommentes volt, időben érkeztünk Borsafüredre (Stațiunea Borșa), ahol messziről láttuk a drótkötélpályát, de furcsa volt, hogy nem látunk rajta semmiféle mozgást. Még székeket sem. Nos, odaérkezve szomorúan, no meg eléggé bosszúsan vettem tudomásul, hogy revízió miatt a pálya nem működik, és fölöslegesen tettük meg az utat odáig, mert így nem fogjuk látni a Lóhavasi-vízesést. Igaz, van túraútvonal is a városkából, de mi eleve nem úgy indultunk, hogy több órát túrázzunk, már túl késő is lett volna ilyen módon elindulni, és túratársak híján – márpedig akkor szinte senki sem járt arrafelé – csak mi hárman, nem is mertem volna útnak indulni. Helyette mégiscsak elindultunk neki a hegynek, és kihasználva a gyönyörűszép napsütést tettünk egy jó félórás sétát a környéken.

Ezután visszaereszkedtünk az autóhoz, és elindultunk Felsővisó irányába (azaz egy darabig visszafelé azon az úton, amerről jöttünk), ahová kevesebb, mint 1 óra alatt meg is érkeztünk. A gps – ez a mai idők irtó hasznos eszköze/szolgáltatása – ismét jól végezte a dolgát, mert miután végigvitt a sok kacskaringós kis utcán, az utolsó bekanyarodás után elénk tárult a szállásunk – Fan Confort Villa – fotókról ismert homlokzata. A szállás tökéletes volt arra, amire nekünk kellett: egy kényelmes éjszakát eltölteni a kisvasút állomása közelében. Az épület kívülről még nincs teljesen befejezve, de belül igényes és ízléses, modern, szép. Az udvara nekem nem tetszett annyira, mert végig le van macskakövezve, de az egyik felében van egy szép kert, a másik felében meg mindenféle ilyen-olyan alkalmatosság (terasz, hinta, játszótér kicsiknek, trambulin, dézsa stb.), amik nyáron pompás szórakozási lehetőségeket biztosítanak, most azonban ezeket nem volt, ahogy kiélvezni. Mivel az elképzelésemmel ellentétben sokkal korábban megérkeztünk a szállásra, vacsora előtt volt időnk egy kis felfedezőtúrára a környéken. Kapóra jött, mert így elmentünk a vasútállomásra, megnéztük, hová kell másnap reggel mennünk, megnéztük a kiállított üzemen kívüli gőzmozdonyokat, körbejártuk a kis múzeumkertet is, ahová hagyományos máramarosi parasztházakat állítottak ki, fényképeződtünk, mókáztunk, élveztük a lenyugvó nap utolsó sugarait és gyönyörködtünk a várost körülvevő színes hegyoldalakban. 😊 Visszatérve elfogyasztottuk a finom vacsorát: sült oldalas tetszés szerinti krumplikörettel és savanyú paprikával, illetve a mennyei diós-almás-tojáshabos süteményt, ami a ház ajándéka volt, majd ki-ki elfoglalta magát a szobájában: Nagylány horgolt, Kislány telefonozott, én pedig letöltöttem az aznap készült fényképeket a telefonról a laptopra és egy kicsit olvastam. Nem túl korán, de nem is későn apelláta nélkül ágyba parancsoltam a csajokat, mert másnap reggel eléggé korán kellett kelni, hogy idejében kinn lehessünk az állomáson, hogy belevessük magunkat “időutazásunk” második csodálatos napjába.