Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (6)

Monemvaszia Amíg el nem kezdtem keresgélni a pelopponészoszi látnivalókat, bevallom, sosem hallottam Monemvasziáról. Ezért kíváncsian vetettem bele magam a róla szóló olvasmányokba és képekbe, hogy lțssam, miért olyan különleges, miért is kellene meglátogatni... De amikor megláttam a képeket és elolvastam néhány leírást róla, már tudtam, hogy ez lesz az a látnivaló, amit ha törik, ha szakad, úgyis beiktatunk. Ha máshová eljutunk vagy sem, nem érdekel, de ide muszáj elmennünk. Mutattam Férjnek is, azt mondta, természetes, hogy egy ilyen úticélt nem fogunk kihagyni. Monemvaszia egy kis sziget/félsziget Görögország déli (délkeleti) részén, ami egy óriási monolitra (egy sziklatömbre) épült még a Krisztus utáni 6. században. A Bizánci Birodalom idején elhelyezkedésénél fogva fontos stratégiai szerepet töltött be: évszázadokon át bevehetetlen maradt, mígnem az ezerkétszázas évek közepén, mintegy 3 éves ostrom után sikerült a frankoknak bevenniük. Akkoriban, évszázadokkal ezelőtt még sziget volt, ma már egy műútnyi szélességű földsáv köti össze a szigetet a szárazfölddel, félszigetté alakítva azt. Megérkezvén Görögországba kicsit aggódtam, hogy mit fog szólni a 180 km-es távolsághoz, de amikor kiderítettem, hogy simán megközelíthető autópályák, azaz fizetős utak nélkül :P :D (sőt, nincs is arrafelé pálya), már nyugodtabb voltam. A barlangos kiruccanásunk után két napot otthon pihentünk, csupán a Karakatsanis strandot iktattuk be még egyszer Nagylánnyal. Így aztán, az időjárás-előrejelzést is figyelve vasárnapra tettük a hosszú utazást - akkor volt az ottlétünk "leghidegebb" napja - Monemvasziában 31 fokkal. :) Keresgéltem a neten mindenféle információt róla, érdekelt, hogy mikor látogatható - nehogy kifogjunk vagy egy zárt napot -, érdekelt, hogy van-e belépő és mennyi, mennyire lehet megközelíteni autóval (fontos volt, hogy minél közelebb mehessünk a bejárathoz, hiszen a fájós térdemet úgyis megerőltettem a bóklászás, sok mászás közben), hol és mennyiért lehet parkolni stb. De igazából nem igen találtam pontos tudnivalókat ezekről. Annyit azért megtudtam, hogy autóval fel lehet menni akár a bejáratig is, illetve ott van egy parkoló, amit utcaképpel is meg tudtunk nézni, tehát legalább ez a rész biztos. Mondjuk még az is nehezítette az információszerzést, hogy ugyebár, ez egy olyan középkori városka, ami ma is működik, tehát tele van lakott házakkal, hotelekkel, panziókkal, templomokkal, szóval, egy élő város. Gondoltam, hogy itt nem épp úgy van, hogy eddig vagy addig tartunk nyitva, oszt kész. Ámbár - utólag megtudtuk - a fellegvárba nem lehet bármikor felmenni: csak péntektől hétfőig látogatható. A kijelölt napon korán indultunk; 5,40-kor már úton voltunk, gyakorlatilag még inkább sötét volt, mint világosság. A lányok még az otthoni parkolóban kényelembe helyezték magukat, és végigaludták a közel háromórás utat - így legalább kipihenték a kései lefekvésüket. :D Mi pedig csendesen beszélgetve róttuk a kilométereket. Az utunk első része - ami az Árkádia hegység déli nyúlványain vezetett keresztül - már ismerős volt, mert megegyezett a Kapsia barlanghoz vezető úttal, csak olyan 60 km után kellett eltérni az ellenkező irányba. Ezen a szakaszon történt az, hogy véletlenül rápillantottam a kijelzőre, ahol a hőmérsékletet is mutatja, és hirtelen nem tudtam mire vélni a dolgot, azt hittem, elromlott a hőmérő: 13,5 fokot mutatott. :O Aztán a következő másodpercben már rájöttem: hiszen hajnal van, és fenn vagyunk a hegyekben, nem a tengerparton. :) Gyorsan leengedtem az ablakot, és hagytam, hogy vágjon be a csípős hajnali szél, hogy majd amikor tikkadozunk a hőségtől, jusson eszembe, milyen hűvös volt a reggel. Kár, hogy nem lehetett tárolni, majd lassanként adagolni a hűvösséget, igény szerint. ;) :P :D Az úton hegyeken és hegyeken, meg szűkebb völgyeken és tágas medencéken is átvonultunk, sőt, nagyon magas hegyek mellett is elhaladtunk, olyan hegyek mellett, amelyek már jócskán üthették a 2000 méteres szintet, mert tetejük csupasz kő volt, növényzet nélkül. Utólagos "kutatásaim" során derült ki, hogy ez a hegység nem más volt, mint a Tajgetosz, amiről, ugyebár földrajzi és történelmi tanulmányaink során hall(hat)ottunk. ;) Ezen az úton feküdt Spárta is (a közelében Misztrásszal, a bizánci romvárossal, amit azonban kihagytunk a megnézendők közül - mert egyszerűen nem lehetett mindent beiktatni). A mai Spárta csak egy egyszerű, hétköznapi városka, aminek utcái semmiben sem különböznek más görög városokétól. Arrafelé menet még túl korán volt bárhol is megállni, gondoltuk visszafelé majd ebédelünk egy jót, hátha itt, messze a tengerparttól találunk valami kis tavernát autentikus görög ételekkel, de aztán másképp alakult... Monemvasziába érkezve (van újabb város is, ami már a szárazföldre épült) átkeltünk az összekötő földszoroson és felmentünk autóval a városka bejáratáig, de már nem volt egyetlen parkolóhely sem. Visszafordultunk, és két-háromszáz méterrel lejjebb sikerült elkapnunk egy helyet az út szélén. Felcuccoltunk kalapokkal és vízzel, igénybe vettük a bejárat előtt lévő illemhelyet, majd beléptünk a kapun. A múltba. Egy másik világba. A középkorba, de egy olyan hihetetlen középkorba, ami tele van fénnyel, melegséggel, színekkel. Élettel. Megmondom őszintén, amikor én ilyen középkori, szűk utcás városkákban járok, olyan jól érzi magát a lelkem, hogy képes lennék órákig bóklászgatni anélkül, hogy megunnám, és képes lennék minden kis beugróban, kiszögellésben valami vagányat, érdekeset látni, és gyermeki lelkesedéssel örülni minden szépnek, ami a szemem elé kerül/tárul. Mondtam is, hogy egyszer egyedül kell elmennem egy ilyen helyre, hoyg hagyjanak békén, hogy ne noszogassanak, hogy a magam ritmusában járjam be a bejárhatót, hogy "lakjam jól vele". :D Egy rövid, egyenesen előre haladós szakasz után - ahol tele volt szuveníres boltokkal, kávézókkal, és egy kávé kb. 7 euró volt. :P - úgy döntöttünk, hogy nem megyünk tovább, hanem elindulunk fölfelé, hogy még addig érjünk fel a fellegvárba, mielőtt ránktörne a déli nagy hőség. Csak a szimatunk után mentünk, mert nem volt semmiféle térkép a turisták számára, de már sokadszorra bebizonyosodott, hogy ilyen esetekben összcsaládilag eléggé jó a szimatunk ;) . Ám amikor megláttam egy öreg bácsit (sőt, mondhatni nagyon öreget), aki sepergette a kis udvarát, ráköszöntem görögül és egye fene alapon, angolul megkérdeztem, hogy jó irányba tartunk-e. Mondanom sem kell, mindannyian a földről szedegettük fel az állunkat, amikor a bácsi tökéletes angolsággal elmagyarázta, hogy igen, igen, itt menjenek tovább, majd térjenek erre és forduljanak arra, és aztán menjenek egyenesen előre, és kövessék a lépcsőket, majd egy kis alagút után már fenn is vannak, nem lehet eltéveszteni. Szóval, ezek után arra gondoltam, ha nálunk angolul szólnának idős emberekhez, vajon, hányan tudnának ilyen utasításokat adni - természetesen, szintén angolul... A fellegvárba szerencsésen felérkeztünk, többszöri vízivással, pihenéssel. A lépcsőkön kedtem "érezni" a térdeimet, de még csakazértsem hagytam magam. Az úton "versenyt mentünk" egy francia családdal, akikkel néhány perc alatt kiderítettük, hogy a lányuk zongoratanárnője kolozsvári. :D Átkelve a kis alagúton, ami tulajdonképpen a várfal volt, sok érdekesség tárult a szemünk elé: a hol épen, hol romokban fennmaradt kőfalak, a tetőn a Szent Zsófia templom teteje (lentről csak ennyi látszott), csodás ki- és rálátás mindenhol a tengerre. Ismét a szimatunk után indultunk el, a fenti templomhoz szerettünk volna feljutni. Jó volt a szimatunk, bár utólag rájöttünk, bármerre is indultunk volna, a templomhoz úgyis odaértünk volna. A nap tűzött fölöttünk, a család egynegyede pedig már megint zsémbelni kezdett: hogy melege van, hogy fáradt, hogy utálja a kabócákat, hogy nem akar több követ, több várat, több templomot, több semmit sem látni. Menjünk már haza. :D :D :D Persze, azért megnézett dolgokat, sőt, vakmerő énje most is kibújt, amikor kimerészkedett a sziklaperem szélére és onnan nézett le a mélybe. De ezen nem is csodálkozom, hiszen a családunk nőtagjai mind ilyen bátrak, csupán az erősebbik nem képviselője szenved a tériszonytól ilyen helyzetekben. :D Végül a lányok leültek a templom árnyékos oldalán és valamit közösen néztek egy telefonon, amíg mi ketten Férjjel még elmentünk erre-arra, hogy kiexploráljuk a környéket. Persze, csak ott maradtunk a közelben, pedig igazából van több túraútvonal is, amivel be lehet járni a monolit tetejét, de nekünk ez most nem volt opció. Én nem lennék én, ha visszafele is ugyanazon az ösvényen tértem volna vissza, mint amelyiken fölfelé mentünk. Így aztán 10-15 percre elváltam a család többi részétől, mert ki kellett elégítenem "felfedező-énemet" is. :D Érdekes épületeket, építményeket láttam, nem bántam meg, hogy elkalandoztam. A térdem már nagyon fájt (sőt, a beereszkedés még talán jobban meg is terhelte), de - mint egy rossz kicsi gyermek - a világért sem szóltam volna egy szót sem! Miután kigyönyörködtük magunkat a fenti kilátásban a lehető legtöbb helyről, visszaereszkedtünk a városba. És akkor elkezdtünk ott bolyongani. Volt úgy, hogy a család itt is leült és várt rám, hogy járjam ki magamat :D , mert hőség ide vagy oda, én tudtam azt, hogy több, mint valószínű, életemben először és utoljára vagyok itt, és nem szeretném, hogy hiányérzetem maradjon. Persze, annak is tudatában vagyok, hogy legalább 2-3 napig is lehetne bolyongani a városkában, és még a következő alkalommal is találnál új látni- és felfedeznivalókat, de azért nem voltak és soha nincsenek is olyan irreális elvárásaim, hoyg MINDENT megnézzek, lássak. Csak a lehető legtöbbet szívhassak magamba. :) Mindenesetre, dél már elmúlt, amikor elhagytuk a városfalakat, úgyhogy több, mint 3 órába telt, amíg megjártuk magunkat a fellegvárban és a városkában olyan látványt és élményeket szívva magunkba, amilyeneket máskor és máshol képtelenség lenne. Elindultunk a kis középkori városkától, majd ismét jó szimattal sikerült egy olyan teraszos boltocskánál megállni kávézni-fagyizni-sütizni, ami a legjobb választás volt: egy család házi termékekkel teli boltjánál, ahol az apa a pék- és sütőmester, az anya és a lánya pedig a kiszolgálók a boltban. Igaz, a sajtos rétesnek nem adták meg a receptjét, de egye fene, megbocsátottam nekik. :D Itt döntöttük végül el, hogy nem azon az úton megyünk vissza, amelyiken jöttünk, és igazán meglepődtem, amikor Férj mutatta, hogy a másik, (időben) valamivel hosszabb, keskenyebb, kaskaringósabb úton szeretne visszamenni, ami a Parnon hegységen visz keresztül és nagyon sok helyen a tenger közvetlen közelében halad. Én tudtam ezt az útvonalat is, de magamtól nem mertem volna ajánlani a szerpentinek és a nagy szintkülönbségek miatt. No, de olyan élményben és látványban volt részünk, olyan csodás helyeken haladtunk végig, hogy sokkal, de sokkal szegényebbek marastunk volna, ha mindezt nem látjuk: sziklák közé szórt olajfaligetek, magas csúcsok, sziklába vájt utak, szép, élénkzöld növényzet, óriási sziklahegység tövében megbújt városka (Leonidio), kecskenyáj és rottweiler őrzőkutya, pazar, lélegzetelállító kilátások a tengerre, öblökre, szirtekre stb. Hosszú volt az út, majdnem 4 óra, a végére pedig már mindannyian jó fáradtak voltunk, de ez a fáradtság nem az a fáradtság volt: ez a megelégedés, a hála és a köszönet, a csordultig telt lélek fáradtsága volt. (folytatás következik)