Zeteváralja, 2009/8.

A hatodik, egyben utolsó nap: július 31-e

Nyaralásunk hatodik és egyben utolsó napja beváltotta a hozzá fűzött reményeket: az egyik legesemény- és legélménydúsabb napunk volt. Korán keltünk, mégis a reggelizéssel, készülődéssel pakolgatással, fél 9 is elmúlt, mire elindultunk. Elbúcsúztunk kedves házigazdáinktól, még visszapillantottunk egyet a „házunkra”, és máris a nap további részére, az előttünk álló útra, helyszínekre gondoltunk.

Előzetes megbeszélés alapján az első utunk az udvarhelyi „nagyüzletbe” vezetett, ahol Anyu (szülinapi ajándékként Apunak:D) egy grillsütőt vásárolt, miközben én a gyerekekkel kinn a parkolóban vettük birtokba a hintát és mászókát. (Persze, Apu sosem fogja használni az ajándékát, csupán a rajta készült húsokat élvezi majd!)
Eseménytelenül és szerencsére bajmentesen telt el az út Szovátáig. Meg sem álltunk útközben sehol, így is késésben voltunk már... A Medve-tóban 13 és 15 óra között nem szabad fürdeni, ezért jó lett volna, ha nyitáskor, 10-kor ott vagyunk már. De fél 11-kor indultunk el Udvarhelyről, majdnem fél 12 lett, mire megérkeztünk a tóhoz. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy mégis inkább kifizetjük a napi díjat erre a maradék másfél órára, és 1 után folytatjuk utunkat, ennyi fürdés úgyis bőven elég lesz. Így is volt. 12 előtt már szinte mindenki a vízben volt. Először Anyu maradt a csomagoknál (fényképezőt is vittünk, ezért nem mertük őrizetlenül hagyni), majd váltottam én, amíg ő is megmártózott, hűsült egy kicsit a tóban.
Kisebbiket én vittem vízbe (szerencsére vannak a tó szélén minden korosztálynak, magasságnak megfelelő vízállású medencék), Nagyobbik az Apukájával lubickolt. Amikor már a szivárvány minden színe ott pompázott a szájukon, és reszkettek, mint a nyárfalevél, kijöttünk a vízből: pattogatott kukoricát csipegettünk, Anyuval kávéztunk, Kisebbik többször megrohamozta a mellettünk lévő színes napozótáskát (szerencsére a hölgy nem értette félre a dolgot :D), én pedig a fiúkat fényképeztem. Végül, nem sokkal 1 előtt én is beszabadultam a tóba, és Férjjel meg Nagyfiúval még úsztunk néhány percet.









1 órakor összeszedelőzködtünk és magunk mögött hagytuk Szovátát. Következő úticélunk Vármező volt, ahol Férj horgászni szeretett volna, de addig még volt egy nagyon fontos elintéznivalónk (mily meglepő): meg kellett töltenünk a pocakjainkat! Ezért kellett a grillsütő: a még otthon elkészített nyársakat, a rablóhúst vagy zsiványpecsenyét és némi kolbászt sütöttünk meg rajta. Letértünk az útról, de nem messze tőle, fákkal övezett patakparton, valami tisztásfélén ütöttük fel a lacikonyhát, és készítettük el ebédünket. Jó két óra evés-ivás, téblábolás, patakozás után keltünk útra, a már csak „kődobásnyira” lévő Vármezőre.






Megérkezve a halastavakat is működtető Halászcsárdához, szemünk-szánk tátva maradt, alig jutottunk szóhoz: a tavaly még ott „díszelgő”, vendéglőnek nevezett kócerájoknak, szedett-vedett épületeknek híre-hamva sem volt (a szó szoros értelmében). Úgy tűnik, hogy a tűz, ami leégette őket, tényleg csupa jót tett. Most van egy kívül-belül 21. századi nagy étterem, egy vízen, cölöpökön álló terasszal, mellette pedig a leégett épület helyén egy gyönyörű sziklakert tavacskával, fákkal, növényekkel, padokkal, szóval nagyon jól néz ki minden. (Igaz, a vendéglőben azóta sem voltunk, ámbár tudjuk, hogy isteni a pisztrángjuk, csak nem a mi zsebünknek való. (utólagos szerk. megj.))





Csak remélni tudom, hogy a kiszolgálás minősége is változott azóta, mert ha még mindig másfél órát kell várni 4 pisztrángért, akkor adtak a sz...rnak egy pofont. Mindenesetre, a pincérek most már majdnem egyformába voltak öltözve, és úgy látszott, eléggé sürögnek-forognak az asztalok körül. Mi mindenképpen maradunk ezentúl külső szemlélők, mert őszintén, nem vagyok hajlandó akkora árat fizetni a halért. Inkább pucolok és belezek, majd magam sütöm meg, mert az is van olyan finom, mint amit a vendéglőben szolgálnak fel.

A kifogott hal kilójáért 2 lejjel többet kell fizetni, mint tavaly, de az is megéri: itt legalább majdnem 100%, hogy hallal tér haza, aki úgy szeretné: Férj 3,8 kg-t fogott – ebből két darabot én :D – a két fiú pedig együtt 2,45 kg pisztráng boldog tulajdonosa lett.:) Ezalatt Nagyobbik ott rohangált a parton, dobálta a kavicsokat a vízbe (a másikba, ahol a terasz volt), asszisztált a horgászoknak, állandóan számbavette a zsákmányt, majd iramodott vissza az asztalhoz, ahol a macikat (valami pufiféle) terrorizálta, majd leöblítette őket ásványvízzel. Kisebbiknek nem voltak hatalmas törekvései: megelégedett azzal, hogy Mamája társaságában, az asztal tetején ülve szemlélje a tóparti forgatagot, miközben folyamatosan a pocakját tömte az említett finomsággal, vízzel, és érdekes módon egyszer sem akaródzott neki leszállni onnan, hogy közelebbről vegye szemügyre a tavat, halakat.










Vármező után már egyenesen hazafelé tartottunk, megérkezve pedig, hálát adtunk az Égnek, hogy szerencsésen, minden baj nélkül lejárt a nyaralás. Ezután következett a hazatérés legkellemetlenebb része, a kipakolás, amit vacsora és a maradékok elosztása követett, majd Anyu és a két fiú távozása után a lányok fektetése. Még ezután, Férjjel kettesben, csodás esti programot szerveztünk magunknak: muszáj volt megtisztítani a halakat.:D Tekintve, hogy 11 után fejeztük be a műveletet, és hogy másnap reggel 7 után Férj ismét zenélni indult, mindketten nagyon élveztük az egészet.:P

Nos, ilyen volt, így telt a 2009-es évi nyaralásunk. Gyönyörű időt fogtunk ki, sok és sokféle időtöltésben volt részünk, jókat ehettünk, jól kijöttünk egymással, szóval én, mindenféle szempontot egybevetve, nagyon sikeresnek könyvelem el. Adja Isten, hogy az ezután következők is legalább ilyenek legyenek. És köszönöm mindenkinek, aki – csak így virtuálisan is – de velünk tartott, elolvasta beszámolóimat.

Zeteváralja, 2009/7.

Az ötödik nap: július 30-a

Nyaralásunkban ez volt a pihenős nap. Iktattunk be egyet-mást, de alapjában véve inkább otthonülős alvós-pihenős-játszós nap volt.

Reggeli után felkerekedtünk a falu túlsó végében lévő lovardához. Nagy izgalommal néztem elébe a dolognak, reméltem, hogy nem lesz zárva vagy semmilyen más körülmény nem akadályozza meg, hogy a lányok lovagolhassanak, de azért, előrelátóan, nem mondtam nekik semmit. Csak annyit mondtunk, hogy megyünk megnézni a lovacskákat, ami önmagában is varázsütésként érte a lányokat. Nagyobbik is nagyon szereti őket, de Kisebbik mintha teljes extázisban lenne, amikor felfedez egy lovasszekeret és kiabálja: ó, ó, ó. (Múltkor álltunk az utca sarkán, és felfele nézve egyszercsak szintén ezt hajtogatta, illetve mutogatott az ég felé. Csak néztem hogy hol van ló a magasban, dehát igaza volt: egy közlekedési táblán szekeret és lovat pillantott meg. Addig sosem láttam azt a táblát.:P:S)

Amikor megérkeztünk, nagy kavarodás fogadott. Egy magyarországi csapat kirándulást szeretett volna fel a hegyre a majorhoz, vagy ahogyan mi inkább hívjuk, az esztenához. Mi hatan olyan kicsik voltunk, hogy senki észre sem vett, és hiába indultam keresőútra, senki „házit” nem találtam a közelben. Végül csak megtaláltam azt a nőt, aki foglalkozik ott a mindennel, és nagy szomorúságomra azt mondta, hogy először a kirándulókat kell útratennie, illetve, hogy ha a fia elmegy a kirándulókkal, nincs aki meglovagoltassa a lányokat, úgyhogy menjünk vissza délután. Csak azért örvendtem volna ennek a változatnak, mert akkor legalább magunkkal vihettük volna az otthon felejtett fotómasinát, különben nem tetszett az ötlet, nem akartunk semmilyen plusz utat megtenni, nem hiányzott szegény autócskánknak, hogy naponta többször is ki kelljen „másszon” a köves felhajtón.

Aztán mégis szerencsénk volt. A juhászt, vagyis a majort, ahogy ott hívják, nem sikerült elkapni mobilon (nevettem is, hogy milyen modernek manapság a juhászok:D), ezért nem vágtak még neki az útnak, így a kirándulás tolódott, nem a mi lovaglásunk. Ferike, a kamasz lovasfiú, felnyergelte a egyik lovat, ha jól emlékszem, Szellőnek hívták, és csak ekkor mondtuk Nagyobbiknak, hogy felülhet rá. Volt öröm a javából! Akkora izgalom lett úrrá rajta egyből, hogy még féltem is, hogy nem fog megülni a fenekén. De amint a lóra került, és a lábai a helyükre, olyan szépen, kecsesen ült a nyeregben, mintha abban született volna! Nagyon sajnálom, hogy nem marad képes emlékünk erről az eseményről, valószínű, hogy ő sem fog igazán emlékezni erre az első lovaglós alkalomra.
Félóra a legrövidebb idő, amennyit lovagolni lehet, mi ezt úgy oldottuk meg (nekünk és a gazdáknak is jobb volt), hogy a három gyerek lovagolt összesen félórát, váltogatva egymást a lóháton. Nagyobbik indított, majd jónéhány kör után, némi nyafogás közepette leszállt. Kisebbiket tettük fel, aki minden ló iránti rajongása ellenére nem tudta legyőzni tériszonyát (aminek azóta messze földön híre-hamva sincs), és egy kör után nem is erőltettük tovább a dolgot. Pedig, amikor Férj megindult vele a ló felé, még ugrott ki a bőréből, és végig, amíg rajta ült, Férj fogta az egyik lábát, mégis félt. Csak remélni tudom, hogy ez még változik majd nála, saját érdekében. (Hogy mi van most, 10 évvel később? 2 éve lovagolni jár, és eszébe sem jut akár egy picit is félni. - szerk. megj.) Kisfiú is izgatott volt, bár ő már eléggé jól tudta palástolni, amikor viszont felkerült a ló hátára, elengedte magát, és már teljes gőzzel, fülig érő szájjal örvendett a dolognak. Nagyobbik nagyon rossz néven vette, hogy nem ő került ismét sorra, ezért megígértük neki, hogy Kisfiú után mehet még egy-két kört, a félórába úgyis belefért, no meg Kisebbik is átadta a maga tíz percét. Sírás közepette vettük le a lóról, természetesen, és csak az segített a vigasztalásban, hogy nemsokára vizet ihat, enyhítheti szomjúságát.

A lovarda csupán néhányszáz méterre volt a Deság Panziótól, ahol nemrég Férjjel kettesben vendégeskedtünk. Valahogy természetesnek tűnt, hogy kiszaladunk oda is, meglátogatni a kedves házigazdákat (nem a tulajdonos, hanem csak a gondozók) és így legalább a lányok is hintázhatnak egyet a hatalmas hintán, ahol múltkoriban mi is olyan jól éreztük magunkat. M. egyből felismert és boldogan fogadott minket. Rögtön kávé, víz és üdítő került az asztalra, amiért végül még a pénzt sem fogadta el. Mi jót beszélgettünk (szerencsére ő is tudott szakítani vagy 20 percecskét a pihenésre, csak másnapra vártak egy kb. 30 személyes csoportot), a gyerekek pedig hintáztak, szaladgáltak. Csak egy felhő árnyékolta be ottlétünket, nevezetesen az, hogy A., M. 5 év körüli kislánya nem volt ott, pedig Kriszta nagyon készült a vele való találkozásra. Már erősen dél és ebédidő volt, no meg M-nak is rengeteg munkája, úgyhogy, ismét megígérve, hogy ha arra járunk benézünk, elbúcsúztunk kedves ismerősünktől.

Hazaérkezve, gyorsan krumplit hámoztam és félóra alatt ott gőzölgött a finom gulyás az asztalon, amiből mindannyian jól belaktunk. Amíg mi távol voltunk, Anyu szépen kitakarított, úgyhogy ebéd után csak egy gyors mosogatás volt, és mindenki elvonult azt csinálni, amihez kedve volt: Nagyobbik és Kisebbik aludni (bár nem tudom, mekkora kedvük volt hozzá), Férj szolidarizálni velük:D, Anyu is pihenni-aludni, én pedig a két nagy gyerekkel, egy bögre finom kávé társaságában, felvonultam a szomszédos telekre, a domboldalra, ahol egy ideig table-t játszottunk, majd Kisfiúval gyógynövényeket szedtünk, illetve az erdőben is tettünk egy nagyon rövidke sétát.

Miután a többiek felkeltek, nekiláttunk nyaralásunk legszomorúbb tevékenységéhez: az összepakoláshoz. Reggel idejében szerettünk volna indulni, ezért csak a legeslegszükségesebb dolgokat hagytuk kinn, illetve amire a hazaúton szükségünk volt, azt is külön, könnyen elérhetően pakoltuk. Este azért még megsütöttük a még otthon bepácolt flekkenjeinket, amiért Nagyobbikomtól olyan kijelentést hallottam, amilyennel nem sűrűn örvendeztet meg: Anyukám, én már úgy vártam ezt a husit!!! :D:D:D

Nem volt túlságosan fotózós nap ez az utolsó előtti nap, csak néhány felvétel maradt emlékül róla.

Azért a dinnyepusztítást és még néhány mókásabb pillanatot megörökítettünk:



Kisebbik és a dinnye:




Komoly játszma:

Zeteváralja, 2009/6.

A negyedik nap: július 29-e, szerda – második rész

E nap második fele teljesen másképp alakult, mint ahogyan azt még délelőtt elképzeltük. Másképp, de jobb lett.:)

Reggel, horgászás közben tanakodtunk, mi legyen aznap, és úgy döntöttünk, hogy mivel gyönyörű az idő, ezt a napot még a parton töltjük. Aztán mire szedelőzködni kezdtünk, az égbolton mind több és több felhő gyülekezett. Nem állt esőre a dolog, csak a felhőzet legtöbbször éppen eltakarta a napot. Mégsem strandoláshoz való idő volt.

Mire hazaérkeztünk a vízizsákmányunkkal, már el is döntöttük: ma lesz a Madarasi Hargita. Ebédre megsütöttük a miccset, összerámoltunk-felmosogattunk magunk után, valahogy nem ment a készülődés sem, úgyhogy sokára készültünk el. Du. 3 óra táján végül elindultunk, és csak amúgy suhantunk a 18 km-re lévő Hargita hegység Madarasi csúcsához. Tulajdonképpen nem jártunk a kb. 1800 m magas csúcson, hanem a sípályákig mentünk fel (persze, most nem volt hó), ahol néhány vendéglő, panzió is található, vagyis addig, amíg még autóval lehet közlekedni.

Nagyon jókedvűen indultunk, aztán ahogy közeledtünk, lankadt a kedélyünk. (A lányok szerencsére mindketten elaludtak, így kvázi kipihenték magukat, mire felérkeztünk) Kb. 10 km-nyi tökéletes állapotú aszfalt után jött egy kátyús aszfaltos útszakasz, aztán egy jobb erdei út. Itt már szemmel láthatóan emelkedett az út, itt-ott mindefelé leparkolt autókat láttunk. Azért mi mentünk tovább. Mind lassabban és lassabban. Egy smiley-s tábla rendszeresen jelezte a még hátralevő kilométereket. Közeledve, a smiley szája állandóan felfele görbült, a mi szánk széle viszont mindinkább lefele, vagy legtöbbször egyenesen össze volt szorítva. Férj tartotta bennünk a lelket. Ő aránylag vidáman, Csepregi Évával együtt dalolgatva vette az akadályokat. Én nagyon féltem. Sokan ültünk az autóban, amúgyis eléggé alacsony, attól tartottam, hogy odaverjük jól az alját. Aztán, amikor magam mellett csak a szakadékot láttam, állandóan rémségek jártak az agyamban, amiket görcsösen próbáltam elhessegetni. Amikor pedig egy turistákat szállító traktorral kellett osztoznunk az úttest szélességén, egyenesen pánikba estem. Persze, egy szót sem szóltam, nem akartam, hogy a többiek is esetleg átvegyék az idegességemet. Csak az vigasztalt, hogy Férj is eléggé akart jönni ide, nem én voltam az, aki unszolta a társaságot a Madarasi Hargita-programra, de azért elgondlkodtam, hogy minek a fenének is megyünk mi ide, vajon mit fogunk találni; csak kijövünk nagy nehezen, hogy aztán két tájképfotó után visszaereszkedjünk ezen a rossz úton? Bizony, tartottam a dologtól.

De amikor felérkeztünk, mintha elvágták volna a félelmeimet. Láttam az itt-ott, kisebb-nagyobb csapatokba verődött turistákat, láttam embereket, akik lovakat vezettek kantárszáron, úgyhogy, valószínű, lovagolni is lehetett, de végül nem jártam utána (bíztam abban, hogy a faluban lévő lovardában lovagolhatnak majd a lányok), amikor pedig megpillantottam a kis játszóteret, már egyből otthon éreztem magam.

Egyelőre csak egy platószerűségen találtuk magunkat, tele volt ilyen-olyan épületekkel, régiekkel, újakkal és épülőkkel egyaránt, a kilátás sem volt még valami pazar. A lányokat felébresztettük, magunkra kaptuk a vastagabb felsőket (azért mégiscsak ezerhatszázvalahány méterrel voltunk a tengerszint fölött, és a napocska nem tartott velünk, bár végül mégiscsak mellénk szegődött útitársként) és kiszálltunk. Legelőször megcsodáltuk a hatalmas bernáthegyit egy kennelben, utána pedig megostromoltuk a játszóteret. Anyu pedig a gyönyörűszép növényeket, fűszálakat, amiket olyan lelkesen gyűjtögetett egész ottlétünk alatt.











Aztán bementünk az egyik étterembe „melegedni” egy kicsit: ki-ki kedvére való italt rendelt, kávét, forró csokit, kólát, gyümölcslevet, sőt, még egy „egészséges és finom” Redbull is előkerült. Miután így feltöltöttük tartalékainkat (másokat pedig éppen leeresztettünk:P), úgy gondoltuk, hogy továbbmegyünk az úton, ahol aztán pazar kilátást sejtettünk. Az aprónépet autóba ültettük, Anyuval inkább sétáltunk. Csak vagy kétszáz métert mentünk, és valóban, csodálatos kilátásban volt részünk. Az alattunk lévő oldalban kiugró sziklatömbök között mindenfelé lila virágok pompáztak, távolabb pedig rengeteg hegy-völgyet lehetett látni. A fiúk egykettőre felfedezték az áfonyacserjéket és hozzáláttak kitermelni azt a pár szem gyümölcsöt, amit találtak rajtuk.
A képek önmagukért beszélnek:







alt=""id="BLOGGER_PHOTO_ID_5368715170524204914" />




Mielőtt elindultunk volna készült a kissé félszeg csoportkép is, dehát ez van, az állványt itthon hagytuk, meg kellett elégednünk egy szikladarabbal is fotóállvány gyanánt!



Az út továbbhaladt, ezért úgy gondoltuk, még megyünk egy darabig rajta, hátha látunk még valami szépet. Hááát, szépet is, de jót is találtunk még az úton. Ezután jött a csodálkozás: akkora áfonyást találtunk, és akkora fekete szemekkel, hogy még az autóból, menet közben is lehetett látni őket. Megálltunk, naná, csak azt sajnáltam, hogy nem volt semmi, amibe tartaléknak is szedhettünk volna. Ennek híján megraktuk a pocakjainkat. Kisebbik leült, és ügyesen - mintha egész életében ezt csinálta volna – csipegette az áfonyaszemeket. Olyan fekete lett a keze-szája, mintha kirúzsozta volna! Volt is sírás, amikor leszálltunk az oldalból, mert már muszáj volt hazafelé indulni.



Továbbmentnk az úton: nagyon jó minőségű, frissen kövezett erdei út volt, és úgy okoskodtunk, hogy valahová Hargitafürdő vagy Szentegyháza környékére vezethet. Végül a második volt az igaz, és helyiektől megtudtuk, hogy valóban ilyen jó végig az út, csupán a faluban lesz kb. 2 km-nyi rosszabb szakasz. Így is volt, de ez mégsem volt annyira veszélyes, mint a másik oldalon lefelé haladni az úton, amelyiken jöttünk. Kerülő is volt, természetesen, hiszen Szentegyháza a főúton van Csíkszereda és Székelyudvarhely között, de nekünk megérte ez a néhány plusz km. De még nem tartunk Szentegyházánál.

Néhány kanyar és megtett száz méter után ismét pompás kilátásunk volt, Férj kiszállt fényképezni. Anyu is kiszállt, én pedig néhány szem málnát fedeztem fel a túloldalon, az árok mögtt. Anyut kértem meg, hogy szedje le a lányoknak. Csak ez nem volt ilyen egyszerű, mert az árok hatalmas volt, de Anyu valahogy mégis boldogult. Ekkor jött Férj és mondta, hogy szerinte ki kellene szállnunk, mert az az oldal tele van málnával. Ekkortájt a nap éppen minket melengetett utolsó sugaraival, kár lett volna elszalasztani az alkalmat. A mászásra alkalmas „nép”, Férj, a fiúk és én, nekivágtunk az oldalnak, és felkutattuk a lehető legtöbb málnabokrot: olyan piros, de főleg édes málnát, mint amit itt szedtünk, életemben nem ettem még. Nem is képzeltem, hogy ilyen is létezhet. Anyu két neylonzacskót kerített a csomagtartóban, és miközben ő a lányokkal az árokból próbált elérni néhány ágat, mi négyen majdnem megtöltöttük a két zacskót. Szerintem több, mint félórát ott töltöttünk, de megérte.






Már erősen közeledtünk az estéhez, mire beültünk, és úgy gondoltuk, hogy meg sem állunk hazáig. Végülis nagy megállóink nem voltak már, csupán Férj szállt ki még egyszer fényképezni,




majd én néhányszor, hogy tejszínt és tejet vegyek, mert drága Férjemnek eszébe jutott, hogy milyen isteni fagyi készülhetne ebből a málnából. Készült is, másnap ebéd után azzal kényeztettük ízlelőbimbóinkat. :)