Nyaralásunk hatodik és egyben utolsó napja beváltotta a hozzá fűzött reményeket: az egyik legesemény- és legélménydúsabb napunk volt. Korán keltünk, mégis a reggelizéssel, készülődéssel pakolgatással, fél 9 is elmúlt, mire elindultunk. Elbúcsúztunk kedves házigazdáinktól, még visszapillantottunk egyet a „házunkra”, és máris a nap további részére, az előttünk álló útra, helyszínekre gondoltunk.
Előzetes megbeszélés alapján az első utunk az udvarhelyi „nagyüzletbe” vezetett, ahol Anyu (szülinapi ajándékként Apunak:D) egy grillsütőt vásárolt, miközben én a gyerekekkel kinn a parkolóban vettük birtokba a hintát és mászókát. (Persze, Apu sosem fogja használni az ajándékát, csupán a rajta készült húsokat élvezi majd!)
Eseménytelenül és szerencsére bajmentesen telt el az út Szovátáig. Meg sem álltunk útközben sehol, így is késésben voltunk már... A Medve-tóban 13 és 15 óra között nem szabad fürdeni, ezért jó lett volna, ha nyitáskor, 10-kor ott vagyunk már. De fél 11-kor indultunk el Udvarhelyről, majdnem fél 12 lett, mire megérkeztünk a tóhoz. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy mégis inkább kifizetjük a napi díjat erre a maradék másfél órára, és 1 után folytatjuk utunkat, ennyi fürdés úgyis bőven elég lesz. Így is volt. 12 előtt már szinte mindenki a vízben volt. Először Anyu maradt a csomagoknál (fényképezőt is vittünk, ezért nem mertük őrizetlenül hagyni), majd váltottam én, amíg ő is megmártózott, hűsült egy kicsit a tóban.
Kisebbiket én vittem vízbe (szerencsére vannak a tó szélén minden korosztálynak, magasságnak megfelelő vízállású medencék), Nagyobbik az Apukájával lubickolt. Amikor már a szivárvány minden színe ott pompázott a szájukon, és reszkettek, mint a nyárfalevél, kijöttünk a vízből: pattogatott kukoricát csipegettünk, Anyuval kávéztunk, Kisebbik többször megrohamozta a mellettünk lévő színes napozótáskát (szerencsére a hölgy nem értette félre a dolgot :D), én pedig a fiúkat fényképeztem. Végül, nem sokkal 1 előtt én is beszabadultam a tóba, és Férjjel meg Nagyfiúval még úsztunk néhány percet.
1 órakor összeszedelőzködtünk és magunk mögött hagytuk Szovátát. Következő úticélunk Vármező volt, ahol Férj horgászni szeretett volna, de addig még volt egy nagyon fontos elintéznivalónk (mily meglepő): meg kellett töltenünk a pocakjainkat! Ezért kellett a grillsütő: a még otthon elkészített nyársakat, a rablóhúst vagy zsiványpecsenyét és némi kolbászt sütöttünk meg rajta. Letértünk az útról, de nem messze tőle, fákkal övezett patakparton, valami tisztásfélén ütöttük fel a lacikonyhát, és készítettük el ebédünket. Jó két óra evés-ivás, téblábolás, patakozás után keltünk útra, a már csak „kődobásnyira” lévő Vármezőre.
Megérkezve a halastavakat is működtető Halászcsárdához, szemünk-szánk tátva maradt, alig jutottunk szóhoz: a tavaly még ott „díszelgő”, vendéglőnek nevezett kócerájoknak, szedett-vedett épületeknek híre-hamva sem volt (a szó szoros értelmében). Úgy tűnik, hogy a tűz, ami leégette őket, tényleg csupa jót tett. Most van egy kívül-belül 21. századi nagy étterem, egy vízen, cölöpökön álló terasszal, mellette pedig a leégett épület helyén egy gyönyörű sziklakert tavacskával, fákkal, növényekkel, padokkal, szóval nagyon jól néz ki minden. (Igaz, a vendéglőben azóta sem voltunk, ámbár tudjuk, hogy isteni a pisztrángjuk, csak nem a mi zsebünknek való. (utólagos szerk. megj.))
Csak remélni tudom, hogy a kiszolgálás minősége is változott azóta, mert ha még mindig másfél órát kell várni 4 pisztrángért, akkor adtak a sz...rnak egy pofont. Mindenesetre, a pincérek most már majdnem egyformába voltak öltözve, és úgy látszott, eléggé sürögnek-forognak az asztalok körül. Mi mindenképpen maradunk ezentúl külső szemlélők, mert őszintén, nem vagyok hajlandó akkora árat fizetni a halért. Inkább pucolok és belezek, majd magam sütöm meg, mert az is van olyan finom, mint amit a vendéglőben szolgálnak fel.
A kifogott hal kilójáért 2 lejjel többet kell fizetni, mint tavaly, de az is megéri: itt legalább majdnem 100%, hogy hallal tér haza, aki úgy szeretné: Férj 3,8 kg-t fogott – ebből két darabot én :D – a két fiú pedig együtt 2,45 kg pisztráng boldog tulajdonosa lett.:) Ezalatt Nagyobbik ott rohangált a parton, dobálta a kavicsokat a vízbe (a másikba, ahol a terasz volt), asszisztált a horgászoknak, állandóan számbavette a zsákmányt, majd iramodott vissza az asztalhoz, ahol a macikat (valami pufiféle) terrorizálta, majd leöblítette őket ásványvízzel. Kisebbiknek nem voltak hatalmas törekvései: megelégedett azzal, hogy Mamája társaságában, az asztal tetején ülve szemlélje a tóparti forgatagot, miközben folyamatosan a pocakját tömte az említett finomsággal, vízzel, és érdekes módon egyszer sem akaródzott neki leszállni onnan, hogy közelebbről vegye szemügyre a tavat, halakat.
Vármező után már egyenesen hazafelé tartottunk, megérkezve pedig, hálát adtunk az Égnek, hogy szerencsésen, minden baj nélkül lejárt a nyaralás. Ezután következett a hazatérés legkellemetlenebb része, a kipakolás, amit vacsora és a maradékok elosztása követett, majd Anyu és a két fiú távozása után a lányok fektetése. Még ezután, Férjjel kettesben, csodás esti programot szerveztünk magunknak: muszáj volt megtisztítani a halakat.:D Tekintve, hogy 11 után fejeztük be a műveletet, és hogy másnap reggel 7 után Férj ismét zenélni indult, mindketten nagyon élveztük az egészet.:P
Nos, ilyen volt, így telt a 2009-es évi nyaralásunk. Gyönyörű időt fogtunk ki, sok és sokféle időtöltésben volt részünk, jókat ehettünk, jól kijöttünk egymással, szóval én, mindenféle szempontot egybevetve, nagyon sikeresnek könyvelem el. Adja Isten, hogy az ezután következők is legalább ilyenek legyenek. És köszönöm mindenkinek, aki – csak így virtuálisan is – de velünk tartott, elolvasta beszámolóimat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése