Zeteváralja, 2009/4

A harmadik nap: július 28-a, kedd

A napunk szintén rendes időben kezdődött és persze, a szokásos mindennel: rohangálás öltözés előtt, mókázás, majd evés és a rohangálás kinti folytatása.
Anyu hajnali 6-kor odatette már főni a beáztatott paszulyt (babot), így mire felkeltünk már csak össze kellett dobni a főzeléket. Nem is húztuk az időt, elég korán, már 10 körül kinn voltunk a tóparton, ezúttal teljes létszámmal.

Akár be is vallhatom, mert ez az igazság: az, hogy Anyu velünk jött, nagyban megkönnyítette a dolgomat mindenféle szempontból. Nagyszülőstől még sosem nyaraltunk, ezért számomra teljesen új dolog volt, hogy pl. nyugodtan foglalkozhattam egyik gyerekemmel, akár el is kószálhattunk, mert a másikra volt aki vigyázzon, volt, aki szemmel tartsa. Vagy éppenséggel saját magam élvezhettem a nyaralás-adta lehetőségeket. Nem beszélve arról, hogy a főzésnél is minimálisat kellett segédkeznem (bár ez már egyikünknek sem volt megerőltető), illetve a takarításból is az Anyué volt az oroszlánrész.

Kiérkezve a partra, még fel sem ocsúdtam rendesen, mire Férj és most már Nagyfiú a csónakkal már a tó közepénél jártak. Szélsebesen közeledtek a mocsaras „szarvhoz”, így most már méreggel teli aggodalommal néztem utánuk. Az aggodalmamat pedig szép lassan a káröröm és a nagyobb méreg váltotta fel, hiszen, sejtettem, hogy ami tegnap véletlen volt, az ma szándékosság eredménye, és igazam is volt. Annyival volt „könnyebb” a dolog, hogy Nagyfiú is hathatósan tudott evezni, ennek viszont az volt a következménye, hogy lefáradtak keményen, és Férj még jól le is égett.

Mi a parton foglaltuk le magunkat. A reggeli szélcsend sajnos véget ért, és ismét elkezdett fújni a szél (ekkor még mindig véletlennek tartottuk), ezért még nem merészkedtünk a vízbe, de a gyerekek jól játszottak, olvasgattak, festegettek, mi pedig Anyuval figyeltük őket, beszélgettünk, kávéztunk.

Mire Férjék megjöttek – és ezúttal nem úszták meg a leb... szidást – , Kisebbik már aludt, ezért nem láttunk még hozzá az ebédhez, hogy ne zavarjuk fel. Férjjel és Nagyobbikkal mogyorót szedni indultunk. Bár többet szedtünk, mint előző nap, sokkal rosszabbak voltak, legtöbbjük üres volt, de megérte a kis kiruccanás, mert legalább Nagyobbik mindkettőnk osztatlan figyelmét élvezhette, „repülhetett”, és természetesen, kérdezősködhetett. A legtöbb kérdése mostanában – mily meglepő:D – a miért?-tel kezdődik.:)

Visszaérve törzshelyünkhöz Kisebbik már ébren várt, ettünk egy jót, majd a délutáni „programot” beszéltük meg. Előszöris, mi négyen, családi csónakázásra indultunk, Nagyfiú és Kisfiú pedig fürdeni. Anyu nem mert belemászni a tóba, túl hidegnek találta a vizet, de még a csónakázás sem lelkesítette fel. A csajokat dresszre vetkőztettük, magukra kapták az úszómellényeiket és már ültünk is be a csónakba. Féltem, hogy Kisebbik hogyan fog viselkedni azon a szűk helyen, hogyan reagál arra, hogy mozdulatlanul kell ülnie, de a csónakázás első felében alaptalan volt a félelmem: annyira lenyűgözte a dolog, hogy tényleg csak bámulta, hogyan suhanunk a víz tetején. Aztán mégiscsak megunta a dolgot, és miközben már kifele eveztünk, hol én, hol Férj vettük át szórakoztatni őt.
A sekélyebb víznél találkoztunk a vízimatraccal úszogató Nagyfiúval, és ekkor szabadult el a „pokol”. Kisebbiknek addig fogalma sem volt, hogy azt a sok-sok vizet, amit lát, pancsolásra is lehet használni, de most már feltétlenül bele akart ugrani.:D Már kinn is voltunk a parton és kiszálltunk. Nagyfiú is kijött a matraccal, hogy Nagyobbikot átvehesse. Miután Férj „leparkolta” a csónakot, ő is csatlakozott hozzájuk. Kisebbiket beletettem a kb. bokáig érő vízbe. Tetszett neki, naná, hogy tetszett, mitöbb, dehogy volt elég neki a bokáig érő víz! Lépegetett, paskolta a vizet a lábaival, nevetgélt, és bár sikongatott is a hideg (ő mindenesetre ilyen hőmérsékletű vízben még nem járt) víznek, azért állandóan befele haladtunk. Utolértük a fiúkat (persze, ez ott volt a part közelében, nekünk kb. derékig ért a víz) és jó kis összcsaládi lubickolás kerekedett. És ahogy mindinkább tetőfokára hágott a hangulat, úgy kerekedtek az én szemeim is: kis másfélévesem olyan elemében volt a jó friss hegyi vízben, mintha világéletében ezt csinálta volna. (És az azóta eltelt 10 évben bebizonyosodott, hogy ő a család halacskája, akit sem a víz kiterjedése, sem a mélysége, sem a hőmérséklete, semmi el nem riaszt a fürdéstől. Azóta már nagyon jól tud úszni, így aztán nyugodtan utazhatunk tengerre, aquaparkba. - utólagos szerk.) Nagyobbik is nagyon szereti a vizet, nem is akaródzott neki kiszállni belőle, de szinte állandóan vacogtak a fogai. Hiába kérdezgettük, hogy fázik-e, reszketve válaszolta: ne-he-he-hem. Ezzel szemben Kisebbik csak lubickolt és lubickolt és élvezte a vizet. Az sem volt baj, ha a szemébe-szájába fröcskölt, teljesen természetesnek vette ezeket. Most is bebizonyosodott, hogy mennyire különbözőek a lányaink.

Más megemlítendő nem igazán történt a parton, talán annyi mégis, hogy ez a nap sokkal melegebb volt, mint az előző. Bár a szél szintén társunk volt egész nap, nem volt olyan nagy ereje. Még nem sejtettük akkor, hogy ez volt az utolsó parton töltött napunk, de a körülmények, az időjárás és a döntésünk végül így határozta el.:D

Este, miután mindent elrendeztünk, és mindenki aludt, én kiosontam az erkélyre (egy fél pohár boroskólával :P:-$ - pedig utálom vegyíteni a bort, de most megkívántam), élveztem a langyos, csendes estét, bámultam a csillagokat, hallgattam az éjszakai fürdőzők nevetését, sikongatásait, kiabálásait, és nem utolsó sorban lejegyeztem az eltelt napok főbb eseményeit. (Úgyhogy lehettem részletes:D, de a további napokat már nem írtam le, remélem, azért sikerül emlékeznem minden lejegyzésre méltóra!) Éjfél körül bújtam ágyba.