„Maramureș, plai cu flori”, avagy négynapos időutazás Máramarosban (1.)

Első nap: Beszterce – Borsafüred – Felsővisó A dalai láma tanításai között szerepel egy olyan is, hogy: Évente egyszer menj el olyan helyre, ahol még nem voltál! Nos, bár úgy gondolom, hogy mi, európaiak nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen abszolút könnyen tudjuk teljesíteni ezt a jótanácsot, és évente nagyon sok olyan helyen megfordulunk, ahol azelőtt még nem jártunk, mégsem veszem teljesen magától értetődőnek, ha eljutok valahová. Úgy gondolom, hogy nagyon sok mindennek kell tökéletesen “összejátszania” ahhoz, hogy ide vagy oda elmehessünk: a rászánni való idő, az időszak – mert egy vizsga vagy esküvő előtt nem valószínű, hogy elmehetünk, az egészségi állapotunk, az anyagi helyzetünk, és még sok egyéb olyan aspektus, ami nélkül lehetetlen összehozni egy kirándulást, utazást. Hálás a szívem azért, hogy az elmúlt héten 4 napot egy gyönyörű máramarosi körutazásra szánhattam. Hogy minden körülmény – beleértve a bátorságomat is 😉 :D – úgy játszott össze, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Annál is inkább, hogy eleinte úgy nézett ki, sehogy sem tudjuk kihasználni a vakációs napokat és a még megmaradt vakációs jegyeinket, mert az én és a lányok programját sehogy sem tudtuk egyeztetni Férj munkahelyi kötelezettségeivel. Végül nagy lépésre kellett rászánnom magam: vagy megyünk hárman, vagy nem megyünk sehová. És elmentünk. 😊 És milyen jól tettük, mert – már nem is tudom, milyen jelzőkkel illessem – olyan gyönyörű helyeken jártunk meg olyan klassz élményekben volt részünk, hogy nagyon bánnám, ha elmaradtak volna. Volt egy nagy előnye is annak, hogy csak hárman mentünk, nevezetesen az, hogy többnyire úgy alakítottam a programunkat, ahogy nekünk volt jó, és oda mentünk, ott álltunk meg, ahol akartunk. 😉 :P Férj úgy szereti, ha van egy célpont, ahová el kell jutni, és oda minél hamarabb megérkezni. Én viszont szeretem kiélvezni az utat is, itt-ott megállni, szétnézni, sétálni, gyönyörködni. Természetesen, nekünk is volt célpontunk minden napra, de ez nem zárta ki, hogy útközben még beiktassunk ezt-azt, a teljesség minden igénye nélkül. Az útvonalunk a következő volt: Marosszentgyörgy – Szászrégen – Beszterce – Borsafüred (Stațiunea Borșa) – Felsővisó – Máramarossziget – Szaplonca – Máramarossziget (csak irányként) – Nagybánya – Koltó – Dés – Szamosújvár – Faragó – és az Itthon.

Az első napunkon Besztercét terveztem meglátogatni (semmi különöset, csak kb. 1 órás sétát az óvárosban), a Lóhavasi-vízesést a borsafüredi teleszék segítségével (ahogy mi neveztük a drótkötélpályás felvonót :D ), és megérkezni a szállásunkra Felsővisóra. Mindezt majdnem teljesítettük is azt leszámítva, hogy a nap fő attrakcióját, a Lóhavasi-vízesést elmulasztottuk, mert a felvonó hivatalos oldalán elfelejtették megemlíteni, hogy októberben csak hétvégenként működik a pálya, mi pedig szerdai napon érkeztünk oda. A FB-oldalukon ki volt írva, igaz, de őszintén eszembe sem jutott, hogy esetleg a FB-on is rájuk keressek. Azóta a site-on is kihirdették, de ott már úgy szerepel, hogy november 7-éig egyáltalán nem működik a revíziós munkálatok miatt. No, de vissza a nap elejére. 😊 Az elképzelt fél 9-es indulás helyett fél 10-kor indultunk el (ebben már benne volt a Selgros-i hűtővízvásárlás és betöltés is 😉 ), majd egy régeni gyors tankolás és némi egészségtelen rágcsakészlet beszerzése után máris szeltük a habokat, akarom mondani a levegőt Beszterce irányában. A további “terv” nem sérült, mert pont úgy képzeltem, hogy délre érünk Besztercére, és a gps olyan aranyos volt, hogy pontban 12-kor leparkoltatott az óváros egyik utcájában. Mint írtam, 1 órát terveztünk eltölteni ebben a városkában, és nagyjából ennyit is töltöttünk. Nagylánnyal sétáltunk el (Kislány nem az a városnéző típus, és ha nem, hát nem. Emiatt nem akartam rontani a hangulatot 😉 ) a számomra eléggé meghatározhatatlan stílusú (többféle stílusjegyet is megfigyeltem a holmokzatán, nem tudtam dönteni) evangélikus templomhoz, amit a nagyszabású felújítási munkálatok miatt zárva találtunk, tehát nem volt látogatható, de impozáns épülete még így is szemet gyönyörködtető volt. Utólagos kutakodásaim közepette tudtam meg, hogy a templomtorony nem az az eredeti, ami a középkorból fennmaradt, mert a régi torony egy 2008-as gyújtogatás következtében leégett, így a mostani egészen új, azóta épült, és az a különlegessége, hogy Erdély legmagasabb tornyának számít, illetve látogatható időkben lifttel lehet feljutni a tetejébe. Aki további tudnivalókat, érdekességeket szeretne megtudni Besztercéről, látogasson el az alábbi linkre: https://www.terjhazavandor.ro/beszterce/. Ezután egy szűk kis utcácskán elindulva elmentünk a Kádárok Tornyáig, onnan a gyönyörű őszi színekben pompázó városi parkon keresztül visszasétáltunk a leparkolt autóhoz, de csak miután szemügyre vettük és oda-vissza végigjártuk a Céhek Sétányát is (nem tudom, hogy mi a helyes neve, románul: Axa Breslelor). Útközben megcsodáltuk a szép címeres kanálisfedőket (vagy csak egyszerű fém járdalapok?) és felfedeztük az oroszlános házat is. Többre nem jutott idő, (mert akkor még nem tudtuk, hogy a vízesés-látogatásból nem lesz semmi) pedig biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal több rejlik Beszterce “falain belül” – a régi városfalnak egyetlen részlete van még meg, illetve ugyanúgy, egyetlen bástya maradt meg, az említett Kádárok tornya. Elmentünk autóval a hangulatos sétálóutca mellett, de még hosszú út állt előttünk, így most kihagytuk.

A gps-nek köszönhetően könnyen kitaláltunk a városból (mégha az egyik utca, ahol “a hölgyike” vinni akart, felújítási munkálatok miatt le is volt zárva), és megkezdtük az aznapi utazás leghosszabb szakaszát a Radnai-havasok és a Cibles-hegység között elhúzódó Setref-hágón keresztül. Utunk baj- és bonyodalommentes volt, időben érkeztünk Borsafüredre (Stațiunea Borșa), ahol messziről láttuk a drótkötélpályát, de furcsa volt, hogy nem látunk rajta semmiféle mozgást. Még székeket sem. Nos, odaérkezve szomorúan, no meg eléggé bosszúsan vettem tudomásul, hogy revízió miatt a pálya nem működik, és fölöslegesen tettük meg az utat odáig, mert így nem fogjuk látni a Lóhavasi-vízesést. Igaz, van túraútvonal is a városkából, de mi eleve nem úgy indultunk, hogy több órát túrázzunk, már túl késő is lett volna ilyen módon elindulni, és túratársak híján – márpedig akkor szinte senki sem járt arrafelé – csak mi hárman, nem is mertem volna útnak indulni. Helyette mégiscsak elindultunk neki a hegynek, és kihasználva a gyönyörűszép napsütést tettünk egy jó félórás sétát a környéken.

Ezután visszaereszkedtünk az autóhoz, és elindultunk Felsővisó irányába (azaz egy darabig visszafelé azon az úton, amerről jöttünk), ahová kevesebb, mint 1 óra alatt meg is érkeztünk. A gps – ez a mai idők irtó hasznos eszköze/szolgáltatása – ismét jól végezte a dolgát, mert miután végigvitt a sok kacskaringós kis utcán, az utolsó bekanyarodás után elénk tárult a szállásunk – Fan Confort Villa – fotókról ismert homlokzata. A szállás tökéletes volt arra, amire nekünk kellett: egy kényelmes éjszakát eltölteni a kisvasút állomása közelében. Az épület kívülről még nincs teljesen befejezve, de belül igényes és ízléses, modern, szép. Az udvara nekem nem tetszett annyira, mert végig le van macskakövezve, de az egyik felében van egy szép kert, a másik felében meg mindenféle ilyen-olyan alkalmatosság (terasz, hinta, játszótér kicsiknek, trambulin, dézsa stb.), amik nyáron pompás szórakozási lehetőségeket biztosítanak, most azonban ezeket nem volt, ahogy kiélvezni. Mivel az elképzelésemmel ellentétben sokkal korábban megérkeztünk a szállásra, vacsora előtt volt időnk egy kis felfedezőtúrára a környéken. Kapóra jött, mert így elmentünk a vasútállomásra, megnéztük, hová kell másnap reggel mennünk, megnéztük a kiállított üzemen kívüli gőzmozdonyokat, körbejártuk a kis múzeumkertet is, ahová hagyományos máramarosi parasztházakat állítottak ki, fényképeződtünk, mókáztunk, élveztük a lenyugvó nap utolsó sugarait és gyönyörködtünk a várost körülvevő színes hegyoldalakban. 😊 Visszatérve elfogyasztottuk a finom vacsorát: sült oldalas tetszés szerinti krumplikörettel és savanyú paprikával, illetve a mennyei diós-almás-tojáshabos süteményt, ami a ház ajándéka volt, majd ki-ki elfoglalta magát a szobájában: Nagylány horgolt, Kislány telefonozott, én pedig letöltöttem az aznap készült fényképeket a telefonról a laptopra és egy kicsit olvastam. Nem túl korán, de nem is későn apelláta nélkül ágyba parancsoltam a csajokat, mert másnap reggel eléggé korán kellett kelni, hogy idejében kinn lehessünk az állomáson, hogy belevessük magunkat “időutazásunk” második csodálatos napjába.

Maroshévíz - bobpálya, vízesés + egy kis Borszék - 2021. augusztus

(Elöljáróban egy zárójel: fogalmam sincs, hogy miért teszi a szöveget folyamatosan, egymás után, bekezdések, szünetek nélkül. Én, természetesen, nem úgy írom. És régebb nem is ilyenek lettek a szövegek. :( ) A maroshévízi bobpálya még annyira új, hogy a külföldi munkások még ott voltak és dolgoztak, igazítottak rajta. Ezelőtt 1-2 héttel nyitották meg, és úgy adódott, hogy mi már ki is próbáltuk. :) Az ország leghosszabb bobpályájaként reklámozták, és valóban, hosszabb mint a gyimesi. Mert mi még csak azt próbáltuk eddig, de a húgom, aki járt a borszékin is, azt mondta, hogy ég és föld a kettő között, és minden a gyimesi mellett szól. No, de most már ha van közelebb is, akkor minden a maroshévízi mellett szól, mert ugyanolyan, mint a gyimesi, ugyanazok az alkatrészek, ugyanúgy néz is ki, és ugyanaz a szisztémája is. Még a szerelő cég is állítólag ugyanaz... Amiben viszont különbözik, és ez nekünk nagyon tetszett, hogy ahogy beülsz, már rögtön siklasz is lefelé a pályán, majd miután leérkeztél, utána von vissza a dombtetőre automata módon. Így miután lesiklasz, még egy jó ideig megvan a bobozás fílingje, így még hosszabbnak tűnik a pálya. Amiben szintén különbözik a gyimesitől, az az ára. Sajnos, ez hosszabb, így drágább is. Felnőtteknek 20 lej egy lesiklás, gyerekeknek 15 (ha jól emlékszem, 3 és 14 év között, de nem kértek semmiféle igazolványt tőlünk). Ezenkívül mindenki kap egy kártyát, amire feltöltik az adott összeget (lehet több lesiklást is fizetni egyszerre), és a jegy árán felül minden kártyáért 10 lej garanciát kell fizetni, amit természetesen, visszaadnak, amikor leadjuk a kártyákat. Csütörtöki nap lévén, és talán annak is köszönhetően, hogy még nagyon új, nem szereztek annyian tudomást róla, nem voltak sokan. Illetve szombati látogatók is arról számoltak be, hogy kevesebb, mint 5 percbe telt a jegyvásárlás. A pálya hétköznap 10 és 21 óra között van nyitva, hétvégén 9 és 21 között. Érdekes lehet az éjszakai lesiklás is. No meg az erdő mellett a lassú visszavontatás is. ;) :P Épp mondtuk Kislánnyal, hogy itt szépen akár kezet is lehetne fogni a bundással, olyan alacsonyan van a sín. :D Ha már Maroshévízen jártunk, megnéztük a termál vízesést is, ami nagyon szép. Most, úgy gondolom, eléggé kicsi volt a vízhozam, legalábbis a helyszínen lévő promós fotók alapján, most elég gyengécskén folyt a víz ahhoz képest, milyen lehetne, de így is gyönyörű volt. A sok érdekes sziklaképződmény, a vagány vízinövények egészen különleges helyet teremtettek. És ha már Hévízen voltunk, utolsó pillanatban úgy döntöttünk, hogy elruccannunk a kb. félórányira levő Borszékre is. Ott gyerekkorom óta nem voltam, és bár akartunk menni a tavaly, végül mégsem jött össze. Természetesen, ez a szűk rácskányi ottlét semmire sem volt elég. Elmentünk a Tündérkertig, ott sétáltunk egy keveset, majd megtöltöttünk két palackot ásványvízzel, és indultunk is vissza. De arra jó volt, hogy bizonyosságot szerezzek: ide feltétlenül vissza kell majd még mennünk. :) Egy szuper kis "csajos" délután volt Nagylánnyal, Kislánnyal, Hugicával és Legénykével. :)

Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (7. befejező rész)

Athén Nem is olyan régen még azt hittem, hogy Athén elérhetetlen számunkra. Túl messze van ahhoz, hogy "csak úgy elmenjünk" oda. Aztán idén gondoltunk egy nagyot, és a Pelopponészoszi-félszigetet jelöltük ki úticélul. Azt a helyet, ahol lépten-nyomon a történelem egy kis darabkájába botlunk, ahol minduntalan megjelennek az út mentén a táblák: "Ancient site of...". És ha már odáig elmentünk, hát, na, Athént nem lehetett kihagyni. Úgy indultunk útnak, hogy megnézünk mindent, amit szeretnénk, de mindent úgysem szeretnénk. Hiszen mindent nem is lehet. Úgy gondoltuk, hogy nem fogunk elmenni valahová csak azért, hogy kipipáljuk és fotót készítsünk róla; és hogy nem stresszeljük magunkat, ha esetleg valami nem fér bele az időnkbe vagy az anyagi kereteinkbe. Vagy a kedvünkbe. Mert igen, azt is figyelembe kellett venni, hogy milyen egyéni preferenciák vannak a családban. Így aztán maradtunk a jól bevált szokásunknál, hogy kb. fele időt kirándulunk és kb. fele időt pihenünk, strandolunk, lustálkodunk. Nagyjából. Így lett most is. Ám tudjátok, a vásári számítás nem mindig egyezik az otthonival... Így aztán, amikor egy kicsit leültünk megbeszélni a kirándulásainkat, arra a következtetésre jutottunk, hogy nincs értelme elmenni Athénba egy külön napon, hiszen hazafelé menet úgyis arrafelé kell mennünk. Igaz, így lerövidítettük a látogatást, és például kimaradt a parlament előtti őrségváltás megtekintése vagy a séta a Plaka negyedben, illetve tudom, még rengeteg más is, de amit feltétlenül meg szerettünk volna nézni, az az Akropolisz volt. És azt megnéztük. Itt nem érdekelt, hogy 20 euró volt a belépő felnőttenként (az Eu-s országok gyerekeinek itt is ingyenes, más országokból valóknak pedig 10 euró), ha duplája lett volna, azt is kifizettük volna. És bár ez egyike a "kötelező", a kipipálandó látnivalóknak, ezúttal nem érdekelt. Mert az Akropoliszt látni KELL! És érezni. És elképzelni, hogy milyen lehetett ott az élet akkoriban, amikor a romok még teljes épületek voltak, és emberek népesítették be (persze, nem úgy, mint most...) Van a családnak egy "görög tudósa". :D Nagylány úgy ismeri a görög mitológiát és úgy zengi a különféle neveket meg a közöttük lévő viszonyokat, kapcsolatokat, hogy ki kinek a fia/lánya (borja:P), kedvese/felesége, ki mit csinált, miért, hogy nézett ki stb., illetve mindenféle sztorikat ismer róluk, hogy én csak állok néha és hallgatom, és már zúg a fejem a sok mindentől, és képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan is tud annyi mindent és mindenkit megjegyezni... Nos, Nagylány is alig várta, hogy beléphessen az ősi romok közé, hogy megcsodálja, beszippantsa a történelem eme értékes "szeletét". Még Kislány is ámulattal figyelte az óriási oszlopokat, falakat, épületeket. Kora hajnalban indultunk a szállásunkról, mintegy 150 km-nyit kellett megtennünk Athénig, és úgy döntöttünk, hogy a korai időpont miatt nem az autópályán fogunk menni, hanem az országúton, úgysem kell nagy forgalomtól tartani, no meg még volt egy célpont, amit útba szerettünk volna ejteni, és ezt csak az országútról tehettük meg.... Tökéletes választás volt, lényegében majdnem ugyanannyi idő alatt érkeztünk meg Aténba, mintha autópályán mentünk volna. Úgy terveztük, hogy mire 8-kor nyit az Akropolisz, mi is ott leszünk, hogy ne kelljen egyrészt túl hosszú sort állni, másrészt pedig mire a nagy hőguta elkezdődik, mi már megjárjuk magunkat. Így is lett. Az úton csak egy helyen álltunk meg kb. 10 percre: a Korinthoszi-csatornánál. Az országútról könnyen megközelíthető: átkelünk egy hídon és rögtön utána már van is egy olyan hely, ahol le lehet parkolni. Az út mellett pedig van gyalogoshíd is az út mindkét oldalán, tehát végig lehet sétálni a csatorna fölött gyalogosan is. Éppen megvirradt, mire odaértünk, ennél már csak az lett volna szuperebb, ha a nap is ragyogott volna fölötte, hogy még szebb, élénkebb színekben pompázhasson, de mi nem vagyunk telhetetlenek, nekünk így is megfelelt. Kolosszális látvány. Én csak ámultam-bámultam, és csodáltam, és elképzeltem, hogy mi munka lehetett benne és hány évig épülhetett... (Amúgy 12 évig épült a 19. század végén részben egy magyar mérnök tervei alapján...) Férj szintén ámuldozott, de ő iszonyodott is egy kicsit a magasságtól. A lányok nem igazán örültek, hogy felébresztettük őket, de azért a látvány mindkettejüket egy kicsit elnémította... Rajtunk kívül egyetlen turista sem volt a hídon, csupán a parkoló melletti buszmegállóban kezdtek gyülekezni a korán munkába induló emberek... Athénba érkezve legelőször tankoltunk (olcsóbb volt az üzemanyag a fővárosban, mint ahonnan jöttünk), majd egyenesen az Akropolisz felé vettük az irányt. A gps óriási segítség volt a kis kanyargós és egyirányú utcák labirintusában, és magabiztosan vitt el az Akropolisz lábánál lévő parkolóba. Onnan néhány perces sétával már ott is voltunk a bejáratánál. Éppen 8 óra volt. Már volt egy kis sor, de mx. 10 perc alatt már a jegyeinkkel a kezünkben léptük át megilletődve a kapukat és hagytuk, hogy a hely hangulata és szellemisége átjárjon bennünket. A látványosság teljes területén útvonalak vannak kijelölve, nem lehet bármerre összevissza menni, helyenként alkalmazottak állanak (a tűző napon, akár a 40 fokos melegben is) és útbaigazítják a renitenskedő vagy akár csak elbámult turistákat. Utánunk például sípoltak egyet :D , amikor jobbról akartuk megkerülni a Parthenont, tulajdonképpen csak akkor jöttünk rá, hogy nem mehetünk a saját fejünk után. :P Néhol kordonnal zárták el az utat, és nem, nem engedték meg senkinek sem, hogy átlépjék, mégha így vissza is kellett forduljanak a lépcsőkön... És nem, nem engedték, hogy megsimogassuk a köveket, sok helyen ez ki is volt írva... Összesen kb. 2 órába telt a bóklászásunk az Akropoliszon, valamikor 10 óra után érkeztünk vissza a parkolóba és indultunk... volna, ha egy taxis nem éppen a mi autónk mögött állt volna meg és ment volna el valahová. :D Vagy 10 percet vártunk, mire előbukkant valahonnan egy férfi, és amikor észrevette, hogy miatta állunk, sűrűn kérte a bocsánatot, de megnyugtattuk, hogy ennyi még éppen belefért az időnkbe. :D Így aztán, számunkra ennyi volt Athén látogatása, de őszintén, semmi hiányérzetünk nem maradt, már annyira telítődtünk az élményekkel és a látvánnyal, hogy nem esett nehezünkre arra koncentrálni, hogy végérvényesen hazainduljunk. Végül elvetettük az athéni evést, inkább útközben álltunk meg egy Grigoris-nál és szendvicset meg innivalót vettünk. Ezzel kibírtuk Leptokáriáig (jó 400 km), ahol megálltunk és "a régi gíroszosunknál" jóllaktunk gírosszal, de úgy, hogy vacsorára is vittünk magunkkal belőle. :D (2 gírosz + egy üdítő vagy víz - 6 euró volt). A további úton is jól haladtunk, minden a legnagyobb rendben volt. Bulgáriában ért az este, de már sötétedés előtt megérkeztünk az útközben lefoglalt szállásunkra Berkovicában a Stara Planina hegységben fekvő aranyos városkában, a Guest House Nocturno panzióban. Egy óriási szobát kaptunk jó nagy erkéllyel, ami a hegyekre nézett, és a szoba méreténél már csak a franciaágy mérete volt nagyobb. Életemben nem láttam még ekkora ágyat, akár mind a négyen is elfértünk volna benne, és keresztüül-kasul fekhettünk volna, és még mindig lett volna hely, azt hiszem. :O És nem túlzok. Nem mértük meg, de minimum 2,5 m széles volt. És kb. annyi lehetett a hossza is, bár az talán vagy 10-20 centivel rövidebb lehetett. Kedves házigazdánk felkelt hajnali 5 előtt, hogy reggelit pakoljon nekünk az útra: a lányoknak palacsintát, ahogy kérték, nekünk meg szendvicset, ahogy mi kértük. :) És felpakolt kávéval meg teával is, hogy nehogy bármiben hiányt szenvedjünk az úton. :) Ki is tartott az elemózsia, mert végül csak itthon, Nagyenyeden éreztük úgy, hogy no, most már muszáj megállni enni. És persze, hogy mindenki levest kívánt! :D (Érdekességként említem meg, hogy a bolgár szálláson 40 eurót kellett fizetnünk, de mivel levánk nem volt és kártyával nem lehetett fizetni, 50 auróst adtunk. Levában hozták a visszajárót, nem akarták elfogadni az egészet. A 20 levát pedig úgy gondoltuk, hogy el kell költeni valahol, mert mit csináljunk vele? Ennek érdekében pedig már majdnem a határnál megálltunk egy benzinkútnál, ahol kávét, vizet és valami rágcsálni valót vettem, de még mindig visszaadtak 11 levát. Gondolkodom hangosan, vajon, mit vegyek a maradékra, mire mondja a pasas, hogy tán valami üdítőt... Oké, mondom, az lesz, és odamentem a hűtökhöz. Hát, amikor benéztem, mit láttak szemeim?! Azt a zöld színű, narancssárga kupakos Fantát, amit tavalyelőtt Albániában annyira megkedveltek a lányok, és azóta is nehezményezik, hogy nálunk nem lehet kapni, a Fanta exotic-ot. Itt igaz, hogy Tropical volt a neve, de különben egy és ugyanaz - mind csomagolásra, mind ízre. Sajnos, csak 3 másfél literes palack volt, és így még mindig maradt 2,5 levám, amit végül eltettünk emlékbe :D , de amikor az autóban ülők meglátták a "zsákmányt", együntetű üdvrivalgásban törtek ki. :D ) Így aztán jó hangulatban hagytuk el Bulgáriát és örömmel néztünk az előttünk álló további útra - hazafelé. Összesen 4041,8 km megtétele után pedig Istennek hálát adva szálltunk ki a tömbházunk előtt, hogy megadta ezt a gyönyörű utazást és nyaralást, hogy megtartott mindannyiunkat - utazókat és itthoniakat egyaránt -, hogy bajmentesen utaztunk végig és végül, de nem utolsó sorban, hogy épen-egészségesen hazahozott bennünket. És mindent összevetve a lényeg itt van az utolsó mondatban, nemde?

Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (6)

Monemvaszia Amíg el nem kezdtem keresgélni a pelopponészoszi látnivalókat, bevallom, sosem hallottam Monemvasziáról. Ezért kíváncsian vetettem bele magam a róla szóló olvasmányokba és képekbe, hogy lțssam, miért olyan különleges, miért is kellene meglátogatni... De amikor megláttam a képeket és elolvastam néhány leírást róla, már tudtam, hogy ez lesz az a látnivaló, amit ha törik, ha szakad, úgyis beiktatunk. Ha máshová eljutunk vagy sem, nem érdekel, de ide muszáj elmennünk. Mutattam Férjnek is, azt mondta, természetes, hogy egy ilyen úticélt nem fogunk kihagyni. Monemvaszia egy kis sziget/félsziget Görögország déli (délkeleti) részén, ami egy óriási monolitra (egy sziklatömbre) épült még a Krisztus utáni 6. században. A Bizánci Birodalom idején elhelyezkedésénél fogva fontos stratégiai szerepet töltött be: évszázadokon át bevehetetlen maradt, mígnem az ezerkétszázas évek közepén, mintegy 3 éves ostrom után sikerült a frankoknak bevenniük. Akkoriban, évszázadokkal ezelőtt még sziget volt, ma már egy műútnyi szélességű földsáv köti össze a szigetet a szárazfölddel, félszigetté alakítva azt. Megérkezvén Görögországba kicsit aggódtam, hogy mit fog szólni a 180 km-es távolsághoz, de amikor kiderítettem, hogy simán megközelíthető autópályák, azaz fizetős utak nélkül :P :D (sőt, nincs is arrafelé pálya), már nyugodtabb voltam. A barlangos kiruccanásunk után két napot otthon pihentünk, csupán a Karakatsanis strandot iktattuk be még egyszer Nagylánnyal. Így aztán, az időjárás-előrejelzést is figyelve vasárnapra tettük a hosszú utazást - akkor volt az ottlétünk "leghidegebb" napja - Monemvasziában 31 fokkal. :) Keresgéltem a neten mindenféle információt róla, érdekelt, hogy mikor látogatható - nehogy kifogjunk vagy egy zárt napot -, érdekelt, hogy van-e belépő és mennyi, mennyire lehet megközelíteni autóval (fontos volt, hogy minél közelebb mehessünk a bejárathoz, hiszen a fájós térdemet úgyis megerőltettem a bóklászás, sok mászás közben), hol és mennyiért lehet parkolni stb. De igazából nem igen találtam pontos tudnivalókat ezekről. Annyit azért megtudtam, hogy autóval fel lehet menni akár a bejáratig is, illetve ott van egy parkoló, amit utcaképpel is meg tudtunk nézni, tehát legalább ez a rész biztos. Mondjuk még az is nehezítette az információszerzést, hogy ugyebár, ez egy olyan középkori városka, ami ma is működik, tehát tele van lakott házakkal, hotelekkel, panziókkal, templomokkal, szóval, egy élő város. Gondoltam, hogy itt nem épp úgy van, hogy eddig vagy addig tartunk nyitva, oszt kész. Ámbár - utólag megtudtuk - a fellegvárba nem lehet bármikor felmenni: csak péntektől hétfőig látogatható. A kijelölt napon korán indultunk; 5,40-kor már úton voltunk, gyakorlatilag még inkább sötét volt, mint világosság. A lányok még az otthoni parkolóban kényelembe helyezték magukat, és végigaludták a közel háromórás utat - így legalább kipihenték a kései lefekvésüket. :D Mi pedig csendesen beszélgetve róttuk a kilométereket. Az utunk első része - ami az Árkádia hegység déli nyúlványain vezetett keresztül - már ismerős volt, mert megegyezett a Kapsia barlanghoz vezető úttal, csak olyan 60 km után kellett eltérni az ellenkező irányba. Ezen a szakaszon történt az, hogy véletlenül rápillantottam a kijelzőre, ahol a hőmérsékletet is mutatja, és hirtelen nem tudtam mire vélni a dolgot, azt hittem, elromlott a hőmérő: 13,5 fokot mutatott. :O Aztán a következő másodpercben már rájöttem: hiszen hajnal van, és fenn vagyunk a hegyekben, nem a tengerparton. :) Gyorsan leengedtem az ablakot, és hagytam, hogy vágjon be a csípős hajnali szél, hogy majd amikor tikkadozunk a hőségtől, jusson eszembe, milyen hűvös volt a reggel. Kár, hogy nem lehetett tárolni, majd lassanként adagolni a hűvösséget, igény szerint. ;) :P :D Az úton hegyeken és hegyeken, meg szűkebb völgyeken és tágas medencéken is átvonultunk, sőt, nagyon magas hegyek mellett is elhaladtunk, olyan hegyek mellett, amelyek már jócskán üthették a 2000 méteres szintet, mert tetejük csupasz kő volt, növényzet nélkül. Utólagos "kutatásaim" során derült ki, hogy ez a hegység nem más volt, mint a Tajgetosz, amiről, ugyebár földrajzi és történelmi tanulmányaink során hall(hat)ottunk. ;) Ezen az úton feküdt Spárta is (a közelében Misztrásszal, a bizánci romvárossal, amit azonban kihagytunk a megnézendők közül - mert egyszerűen nem lehetett mindent beiktatni). A mai Spárta csak egy egyszerű, hétköznapi városka, aminek utcái semmiben sem különböznek más görög városokétól. Arrafelé menet még túl korán volt bárhol is megállni, gondoltuk visszafelé majd ebédelünk egy jót, hátha itt, messze a tengerparttól találunk valami kis tavernát autentikus görög ételekkel, de aztán másképp alakult... Monemvasziába érkezve (van újabb város is, ami már a szárazföldre épült) átkeltünk az összekötő földszoroson és felmentünk autóval a városka bejáratáig, de már nem volt egyetlen parkolóhely sem. Visszafordultunk, és két-háromszáz méterrel lejjebb sikerült elkapnunk egy helyet az út szélén. Felcuccoltunk kalapokkal és vízzel, igénybe vettük a bejárat előtt lévő illemhelyet, majd beléptünk a kapun. A múltba. Egy másik világba. A középkorba, de egy olyan hihetetlen középkorba, ami tele van fénnyel, melegséggel, színekkel. Élettel. Megmondom őszintén, amikor én ilyen középkori, szűk utcás városkákban járok, olyan jól érzi magát a lelkem, hogy képes lennék órákig bóklászgatni anélkül, hogy megunnám, és képes lennék minden kis beugróban, kiszögellésben valami vagányat, érdekeset látni, és gyermeki lelkesedéssel örülni minden szépnek, ami a szemem elé kerül/tárul. Mondtam is, hogy egyszer egyedül kell elmennem egy ilyen helyre, hoyg hagyjanak békén, hogy ne noszogassanak, hogy a magam ritmusában járjam be a bejárhatót, hogy "lakjam jól vele". :D Egy rövid, egyenesen előre haladós szakasz után - ahol tele volt szuveníres boltokkal, kávézókkal, és egy kávé kb. 7 euró volt. :P - úgy döntöttünk, hogy nem megyünk tovább, hanem elindulunk fölfelé, hogy még addig érjünk fel a fellegvárba, mielőtt ránktörne a déli nagy hőség. Csak a szimatunk után mentünk, mert nem volt semmiféle térkép a turisták számára, de már sokadszorra bebizonyosodott, hogy ilyen esetekben összcsaládilag eléggé jó a szimatunk ;) . Ám amikor megláttam egy öreg bácsit (sőt, mondhatni nagyon öreget), aki sepergette a kis udvarát, ráköszöntem görögül és egye fene alapon, angolul megkérdeztem, hogy jó irányba tartunk-e. Mondanom sem kell, mindannyian a földről szedegettük fel az állunkat, amikor a bácsi tökéletes angolsággal elmagyarázta, hogy igen, igen, itt menjenek tovább, majd térjenek erre és forduljanak arra, és aztán menjenek egyenesen előre, és kövessék a lépcsőket, majd egy kis alagút után már fenn is vannak, nem lehet eltéveszteni. Szóval, ezek után arra gondoltam, ha nálunk angolul szólnának idős emberekhez, vajon, hányan tudnának ilyen utasításokat adni - természetesen, szintén angolul... A fellegvárba szerencsésen felérkeztünk, többszöri vízivással, pihenéssel. A lépcsőkön kedtem "érezni" a térdeimet, de még csakazértsem hagytam magam. Az úton "versenyt mentünk" egy francia családdal, akikkel néhány perc alatt kiderítettük, hogy a lányuk zongoratanárnője kolozsvári. :D Átkelve a kis alagúton, ami tulajdonképpen a várfal volt, sok érdekesség tárult a szemünk elé: a hol épen, hol romokban fennmaradt kőfalak, a tetőn a Szent Zsófia templom teteje (lentről csak ennyi látszott), csodás ki- és rálátás mindenhol a tengerre. Ismét a szimatunk után indultunk el, a fenti templomhoz szerettünk volna feljutni. Jó volt a szimatunk, bár utólag rájöttünk, bármerre is indultunk volna, a templomhoz úgyis odaértünk volna. A nap tűzött fölöttünk, a család egynegyede pedig már megint zsémbelni kezdett: hogy melege van, hogy fáradt, hogy utálja a kabócákat, hogy nem akar több követ, több várat, több templomot, több semmit sem látni. Menjünk már haza. :D :D :D Persze, azért megnézett dolgokat, sőt, vakmerő énje most is kibújt, amikor kimerészkedett a sziklaperem szélére és onnan nézett le a mélybe. De ezen nem is csodálkozom, hiszen a családunk nőtagjai mind ilyen bátrak, csupán az erősebbik nem képviselője szenved a tériszonytól ilyen helyzetekben. :D Végül a lányok leültek a templom árnyékos oldalán és valamit közösen néztek egy telefonon, amíg mi ketten Férjjel még elmentünk erre-arra, hogy kiexploráljuk a környéket. Persze, csak ott maradtunk a közelben, pedig igazából van több túraútvonal is, amivel be lehet járni a monolit tetejét, de nekünk ez most nem volt opció. Én nem lennék én, ha visszafele is ugyanazon az ösvényen tértem volna vissza, mint amelyiken fölfelé mentünk. Így aztán 10-15 percre elváltam a család többi részétől, mert ki kellett elégítenem "felfedező-énemet" is. :D Érdekes épületeket, építményeket láttam, nem bántam meg, hogy elkalandoztam. A térdem már nagyon fájt (sőt, a beereszkedés még talán jobban meg is terhelte), de - mint egy rossz kicsi gyermek - a világért sem szóltam volna egy szót sem! Miután kigyönyörködtük magunkat a fenti kilátásban a lehető legtöbb helyről, visszaereszkedtünk a városba. És akkor elkezdtünk ott bolyongani. Volt úgy, hogy a család itt is leült és várt rám, hogy járjam ki magamat :D , mert hőség ide vagy oda, én tudtam azt, hogy több, mint valószínű, életemben először és utoljára vagyok itt, és nem szeretném, hogy hiányérzetem maradjon. Persze, annak is tudatában vagyok, hogy legalább 2-3 napig is lehetne bolyongani a városkában, és még a következő alkalommal is találnál új látni- és felfedeznivalókat, de azért nem voltak és soha nincsenek is olyan irreális elvárásaim, hoyg MINDENT megnézzek, lássak. Csak a lehető legtöbbet szívhassak magamba. :) Mindenesetre, dél már elmúlt, amikor elhagytuk a városfalakat, úgyhogy több, mint 3 órába telt, amíg megjártuk magunkat a fellegvárban és a városkában olyan látványt és élményeket szívva magunkba, amilyeneket máskor és máshol képtelenség lenne. Elindultunk a kis középkori városkától, majd ismét jó szimattal sikerült egy olyan teraszos boltocskánál megállni kávézni-fagyizni-sütizni, ami a legjobb választás volt: egy család házi termékekkel teli boltjánál, ahol az apa a pék- és sütőmester, az anya és a lánya pedig a kiszolgálók a boltban. Igaz, a sajtos rétesnek nem adták meg a receptjét, de egye fene, megbocsátottam nekik. :D Itt döntöttük végül el, hogy nem azon az úton megyünk vissza, amelyiken jöttünk, és igazán meglepődtem, amikor Férj mutatta, hogy a másik, (időben) valamivel hosszabb, keskenyebb, kaskaringósabb úton szeretne visszamenni, ami a Parnon hegységen visz keresztül és nagyon sok helyen a tenger közvetlen közelében halad. Én tudtam ezt az útvonalat is, de magamtól nem mertem volna ajánlani a szerpentinek és a nagy szintkülönbségek miatt. No, de olyan élményben és látványban volt részünk, olyan csodás helyeken haladtunk végig, hogy sokkal, de sokkal szegényebbek marastunk volna, ha mindezt nem látjuk: sziklák közé szórt olajfaligetek, magas csúcsok, sziklába vájt utak, szép, élénkzöld növényzet, óriási sziklahegység tövében megbújt városka (Leonidio), kecskenyáj és rottweiler őrzőkutya, pazar, lélegzetelállító kilátások a tengerre, öblökre, szirtekre stb. Hosszú volt az út, majdnem 4 óra, a végére pedig már mindannyian jó fáradtak voltunk, de ez a fáradtság nem az a fáradtság volt: ez a megelégedés, a hála és a köszönet, a csordultig telt lélek fáradtsága volt. (folytatás következik)

Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (5)

Kapsia Cave, azaz Kapsia cseppkőbarlang (Ez már a második barlang, amit Görögországban meglátogattunk, 4 évvel ezelőtt a Petralona barlangot néztük meg.) Másnap sem volt sokkal "hidegebb" a Pelopponészoszi-félszigeten, de akkor sem 39 fok volt, "csak" 37 :D . Kicsit okultunk az előző napból és megszületett a döntés, hogy ezután vagy hajnalban indulunk útnak, vagy délutánra hagyjuk a látnivalókat. Így aztán másnapra ütemeztük be Göröghon egyik legszebb cseppkőbarlangját (a sok közül), a Kapsia nevű falucska határában lévőt. A barlangról egy román útinaplóból szereztem tudomást, és amikor megnéztem az elhelyezkedését a térképen, örömmel konstatáltam, hogy sokkal könnyebben elérhető, mint az előzőleg kinézett Kastania-barlang, ami több, mint 200 km-re volt a szállásunktól. A Kapsia csak 70 km-re volt. A délelőttöt otthon töltöttük édes semmittevéssel - strandolgatva, napozgatva, olvasgatva, no meg keresztrejtvényezve, ami Férj kedvenc nyaralós kikapcsolódása. Közben utánanéztünk a barlang nyitvatartási idejének, illetve a belépődíjaknak, ám azért a kellő fenntartásokkal kell kezelni ezeket az információkat, mert előfordulhat, hogy ott sincs minden teljesen naprakészen frissítve. A belépődíj csak pont duplája volt annak, ami a honlapon szerepelt. Persze, ennél az összegnél még azért belefért a duplája is... Dél után néhány perccel már útra is keltünk; úgy képzeltük, hogy szép nyugisan megérkezünk (közben úgy állítottuk be az útvonalat, hogy elkerülje a fizetős utakat - ezzel nyertünk 5 km-t és veszítettünk 3 egész percet. :D :D :D ), a légkondis autóban nem zavar, hogy kinn dúl a kánikula, és már előre fentük a fogunkat a barlang jótékony hűvösségére. :D Gyönyörű tájakon suhantunk el, hegyek-völgyek váltakoztak, sziklák és fák (bár azok inkább csak bokrok) uralták a terepet, és elképedve figyeltem meg - és azóta is érthetetlen számomra, hogyan lehet feljutni azokra a meredek oldalakra - hogy fenn a hegyoldalakban a sötétzöld bokrok között néhol fehéres-zöld foltok vannak, amik, ugye nem mások, mint olajfaligetek. Tripoliszhoz közeledve lassan hátramaradtak a hegyek, és egy nagy medencébe érkeztünk - na, itt már láttunk egyéb földeket is: kukoricát, uborkát, egyéb veteményest. Aztán megint emelkedni kezdett az út, és közeledtünk a barlang felé. Egy parkoló, egy teraszos épület és egy játszótér fogadott a helyszínen. Felmentünk a teraszra, amerre a "ticket" nyíl is mutatott, ahol a pincér felvilágosított, hogy picit várnunk kell, mert a hölgy benn van egy csoporttal, de majd jön, és kb. fél órán belül mi is indulhatunk. Mire lehuppantunk egy asztalhoz, a pincér máris megérkezett egy nagy palack hideg vízzel meg poharakkal, és úgy fogadtuk, mint a mennyei mannát. Közben rendeltünk fagyit meg kávét, és amíg megérkezett az idegenvezető hölgy, ki-ki elfogyasztotta, amit rendelt. Ezalatt még csodáltuk és sajnálkoztunk a fejünk fölötti fészekben lévő kis fecskefiókákon, akik olyan szomjasak voltak, úgy nyújtogatták a nyakukat, hogy attól tartottunk, menten kiesnek a fészekből. De aztán megérkezett a távol lévő szülő és megitatta őket... Ahogy megjött a hölgy, azonnal intéztük a fagyi- és kávészámlát, illetve kifizettem a jegyeket a barlangra (8 euró volt felnőttenként, a gyerekeknek ezúttal is - és kiderült, hogy ez mindenhol így van - ingyenes volt), és mivel csak mi voltunk látogatók, családi barlangtúrára indultunk fél 3-kor, a nap utolsó turnusában. A tulajdonképpeni bejárat előtt a hölgy megmutatta a barlang természetes bejáratát, amit turisták ugyan nem használhatnak, de a kutatók szoktak használni. A barlang bejárata több víznyelő (sinkhole) szomszédságában található, és sajnálom, hogy az angolom nem annyira tökéletes, hogy 100%-osan megértettem volna mindent a kiselőadásából, de azért a lényeg átjött. A Kapsia barlangot 1887-ben fedezte fel egy francia archeológus, és az eltelt időben nagyon sok kutatás, vizsgálat zajlott a barlang feltérképezése érdekében. Jelenleg 6500 négyzetméter van átadva turistai látogatásra, de a kutatások továbbra is zajlanak. A barlangba beérkezve, természetesen, legelőször a hűvösség az, amire reagáltunk. Ilyen időjárást a mediterrán nyárban csakis egy barlang tud szolgáltatni, sehol máshol nem található meg. :) No, de rögtön ezután már ámulatba ejtett az, amit láttunk: sejtelmesen megvilágított cseppkőalakzatok (remélem, hogy egyszer s mindenkorra megjegyeztem most már, hogy a függőcseppkő a sztalagtit, az álló pedig a sztalagmit!!! :D ), fura, amolyan tényleg őskori időket felidéző zene, vagy inkább csak hangok. Igazából leírhatatlan a látvány, ez olyasmi, amit látni kell, ahhoz, hogy képet lehessen alkotni róla. A cseppkövek sokféle színben és alakzatban pompáztak, az idegenvezető hölgy pedig nagyon sok érdekességet is mesélt az egyes képződményekhez, termekhez, dolgokhoz kapcsolódóan. Például már a bejáratnál is észrevettük, hogy a fal alsó részén egy egyenes csík húzódik, ami alatt a fal rozsdabarna színű, fölötte pedig fehéres vagy színes. Az egy nagyon régi árvíznek a szintvonala. A víz a barlang legmélyebb pontjához viszonyítva 9 m-es magasságban állt és nagyon lassan szivárgott csak le, így színezte meg annyira karakteresen a falat. A barlang egyik járatát vagy "termét" "Hall of Miracles"-nek, vagyis a csodák csarnokának hívják, és még poénkodtunk is, hogy akkor mi most olyanok vagyunk, mint Alice Csodaországban. :D A csodák csarnoka tényleg csodálatos. A plafonját sok-sok színes függőcsipke borítja, van ott piros, sárga, lila, fehér, mindenféle. A fotók mindezeket nem adják vissza rendesen, mert a fényviszonyok nem igazán fotózáshoz valók, de a megvilágítás úgy van megoldva, hogy a látogatók teljes pompájában megfigyelhessék, láthassák azt, amit kell. A további csarnokokban olyan érdekes képződmények is voltak, amelyek hasonlítottak egy-egy épületre (pl. a pisai ferde toronyra). Egy másik teremben emberi csontokat is láttunk - felnőttekét és gyerekekét egyaránt. A vizsgálatok még folyamatban vannak, egyelőre nem lehet tudni pontosan milyen régiek azok a bizonyos csontok, de feltételezések szerint a Krisztus előtti 6.-4. századból származhatnak. Szintén feltételezések szerint az emberek vagy itt laktak, vagy itt kerestek menedéket, és amikor az árvíz elzárta a barlang kijáratát, ők bennragadtak és odavesztek. Itt, ezen a helyen volt a barlang legmélyebb pontja, itt látszott igazán, hogy az árvízkor milyen magas is volt az a vizonyos vízszint... Felkavaró és kissé hátborzongató érzés volt ott járni e csontok mellett (amiknek egy részét a vizsgálatok céljából elszállítottak, de ami ott maradt, azt azon a helyen hagyták, ahol eredetileg megtalálták), mindannyian elcsendesedtünk, és olyan tisztelettel lépkedtünk, ahogy templomban vagy temetőben jár az ember, hogy ne zavarja mások csendjét, nyugalmát. Egy másik helyről, ahol többféle tárgyat is találtak, úgy mesélte a hölgy, hogy valószínű valamilyen oltárszerűség lehetett, ahol tárgyi áldozatokat mutathattak be. Nagyjából ennyi az, amire emlékszem az elhangzottakból, de mindenesetre a látvány még sokáig velem lesz. :) A hazafelé út szintén sima és eseménytelen volt, ha csak azt nem számítjuk eseménynek, hogy megálltunk egy utunkba eső Lidl-ben :D és kissé bevásároltunk. :) Aznap ettünk először otthon "főzött" ételt, ami kitűnő alkalom volt arra, hogy kiderüljön: a villanyrezsó nem működik rendesen. Valahogy, "cu chiu cu vai" csak megsült ehetőre az a hús, de másnap szóltam a házigazdánknak, hogy né, mi a helyzet. Eredmény? Harmadik napon egy vadiúj villanyrezsót hoztak az apartmanba és sűrűn kérték a bocsánatot, hogy ilyen előfordulhatott. van még mit tanulni a külföldi vendéglátóktól... (Biztosak vagyunk benne, hogy valóban nem tudott a dologról. Igazából én sem akartam szólni, valahogy restelltem, de aztán mivel amúgyis dumálgattunk, csak úgy megemlítettem. És milyen jól tettem!) (folytatás következik)

Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (4)

Navplio - Palamidi-erőd - Bourtzi erődsziget Navplio (vagy Nafplio, vagy Navplion, vagy az idők során kismillió neve és elnevezése volt - még úgy is hívták, hogy "Romániai Nápoly", Románia ez esetben a Bizánci Birodalom területét jelentvén - , szóval fogalmam sincs, melyik a kimondottan helyes), ma egy kis kb. 15000 lelket számláló városka az Argolisz-öböl partján, de valamikor sokkal nagyobb fontossággal bírt: "A város volt az első görög köztársaság fővárosa, a görög szabadságharcot követően, 1821-től 1834-ig." (forrás: Wikipédia) Házigazdánk azt mondta Navplióra, hogy "the best city in the world". 😃 Nos, hogy ez így van-e vagy sem, sajnos nem volt alkalmunk kideríteni, mert abszolút nem jól szerveztük meg azt a napunkat, amikor ide látogattunk, így javarészt felfedezetlenül maradt. 🙁 Amolyan húzzuk-nyúzzuk reggelünk volt aznap, mindenki ébren volt idejében (hárman napfelkeltét néztünk), mégsem tudtunk zöldágra vergődni az aznapi programot illetően. Harmadik ottani napunk lévén, nekem már mehetnékem volt :P , úgyhogy azt javasoltam, akkor menjünk el Navplióba. Úgysincs messze (22 km a szállásunktól), és csodaszép látnivalói vannak. Végre-valahára aztán felkerekedtünk, de már 8 óra elmúlt, mire elindultunk, ami mediterrán övezetben nagyon késő indulási időpont, tekintve, hogy 10-11 óra után már öngyilkosságnak számít kinn lenni a napon. A városba félórácska alatt megérkeztünk, majd a hegy tetején lévő Palamidi-erődhöz vezető utunk a városon keresztül vezetett, ahol sikeresen belebotlottunk egy... piacba. :D Nekem a külföldi piacok a gyengéim, imádok ott sétálgatni, nézelődni, csodálkozni a sok érdekes, néha különleges zöldség vagy gyümölcs, illetve más portéka láttán. Férj is felkapta a fejét a piac látványára, és azonnal leparkolt az első adandó üres helyre. Megjártuk magunkat a keskeny, de nagyon hosszú téren, és bár igazából a gyümölcsös részleg érdekelt, nagyon inspiráltan a ruhás részleg felé is elmentünk. Ott sikerült a gyönyörű :D rózsaszín kalapomat megvenni potom 3 euróért, Férj kalapját pedig 2-ért. :D Ezután feltankoltunk gyümölcsökkel, mindent vettünk, amire fájt a fogunk: háromféle dinnyét, cseresznyét, kajszi- és őszibarackot, szilvát, narancsot, és még egy palack jóféle olívaolajat is az egyik nénikétől. Ezután céloztuk meg az erődöt. De addigra ketten a "csapatunkból" már nagyon zsémbeltek, nem tetszett nekik a meleg, ami természetesen, nekem sem tetszett, de mit volt mit tenni? Várhattuk volna ott, hogy alábbhagyjon a hőség! Igaz, aznap volt az ottlétünk legmelegebb napja: mire 11 óra után kijöttünk az erődből (mintegy másfél órácskát bóklászgattunk benne erre-arra), 39 fokot mutatott a hőmérő. A bejáratnál megérdeklődtük a belépőjegyek árát, kifizettük a 8 eurót felnőttenként (Eu-s országokból származó 18 év alattiaknak ingyenes.), majd beléptünk és elkezdtük a felfedezőtúránkat. :) Az erődről vagy várról nem sokat tudok mondani: egy nagyon jól konzerválódott (vagy éppenséggel felújított?) fal- és épületegyüttes elég jó nagy területen, sziklás terepen szétszórva. Én nagyon szeretem az ilyen helyeket, amikor sosem tudod, mire bukkansz majd a következő sarok vagy a következő fal után. Mindig kíváncsian járom be az útvonalakat, mászom a lépcsőket, sziklákat, fedezem fel a helyeket, látnivalókat. Most is így volt, mégha az indulás előtti héten megsérült térdem eléggé próbára tett mindeközben. De a világért sem hagytam volna, hogy "ő győzzön"! ;) :P A várban sok helyről gyönyörű, sőt lélegzetelállító kilátás nyílt hol a tengerre, hol a városra, hol a hegyekre, egyszerűen nem győztem betelni vele. És készítettem a képeket tucatszámra, de egyik sem képes visszaadni (vagy én nem vagyok képes láttatni ;Ö :P ) azt, ami ott élőben a szemünk elé tárult. 11 óra után jöttünk ki a várból teljesen elcsigázva, fáradtan, éhesen, szomjasan (a magunkkal vitt víz teává melegedett), úgyhogy, be kellett látnom, hogy lőttek a további városnézésnek, a sétának és esetleg a megmártózásnak az Arvanitia strandon vagy Navplio óvárosa felkeresésének. Még annyi engedményt tett a család, hogy elmentünk a kikötőbe, hogy közelebbről is megnézzük a tenger közepén lévő Bourtzi-erődöt, de annak is csak a parti látványával maradtunk. Ott sorakoztak a kis motorcsónakok, amelyek az erődhöz való szállítást szokták lebonyolítani, de sehol, egyikben sem volt kapitány. Hiába sétálgattunk vagy 20 percet, hogy hátha valamelyik észrevesz minket onnan, ahová éppen behúzódott a nagy hőség elől, de senki nem jelentkezett. Úgyhogy én lógó orral, a többiek egy része megkönnyebbülve, hogy végre indulhatunk haza, visszamentünk az autóhoz, és egy tankolás, illetve egy adag utcai sült kalamari vásárlása után már róttuk is a kilométereket vissza Xiropigado felé. A nap hátralévő részét az otthoni strandon töltöttük fürdéssel, frappéval, keresztrejtvénnyel, könyvvel, felfújhatós matraccal, majd jó vacsorával és jó pihenéssel.

Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (3)

Karakatsanis Beach Xiropigado egy kis aranyos falucska az Argolikos (vagy Argolisz)-öböl partján, háromszáz-valamennyi állandó lakosa van. Tipikus mediterrán település: a házak közel épültek egymáshoz, a főút kivételével az utcácskái olyan szűkek, hogy sokszor azt hittem, onnan már biztos nincs tovább, de aztán megláttam tovább is az autókat... No meg meredekek... Szerencsére, ott a telek nem olyanok, mint a Hargitán... ;) :P A mi szállásunk kb. a falu és a strand közepénél helyezkedett el. Az utca szintjéről két lépcsőn lehetett lemenni - vagy akár egy harmadikon is, a vendéglő-terasz közepéről... A part ott épp apró kavicsos, de ahogy az épületek felé fordulunk, már meredek, sziklás-"barlangos". Én (mi) az ilyent szeretjük a leginkább, ez látványosabb, kellemesebb a szemnek, mint a végeláthatatlan homokos part. Persze, az is jó, mert szintén megvannak az előnyei. Megérkezésünk másnapján még nem szándékoztunk sehová sem kirándulni, hiszen még ki sem pihentük rendesen az odáig való "kirándulásunkat", ám mivel az a nap nagyon különleges a családunk számára, azt szerettem volna, ha mégis emlékezetesebbé tesszük valamivel annál, hogy csak a parton csücsülünk. Így aztán tökéletes alkalomnak gondoltam felkerekedni a 3 km-re lévő Karakatsanis strandra, amit már itthonról kinéztem. Kavicsos, homokos, sziklás és barlangos partja egyaránt van, úgyhogy itt minden mengtalálható volt, amire vágytunk. Eléggé későn indultunk el oda, már du. 6 óra elmúlt, így alig voltak néhányan a strandon. Számunkra az időpont mégis ideális volt, mert a nap már elbújt a hegyek mögött, így Férj is nyugodtan strandolhatott. Azt az érdekes jelenséget figyeltük meg, hogy minden reggel a tenger olyan nyugodt, csendes volt, mint egy kis pocsolya, csak csobogott-csilingelt, mint egy kis hegyi patakocska (sőt, ilyenkor a kabócák is mintha elfáradtak volna, és még nem zendítettek rá naphosszat tartó szerenádjukra), aztán a nap előrehaladtával mindinkább feléledt, míg délután-estére olyan klassz hullámok voltak, hogy csak na! Szerencsére olyan volt a saját partszakaszunk és a Karakatsanis beach partja is, hogy nem mélyült hirtelen, ki lehetett élvezni maximálisan a hullámverést. És mi ki is használtuk. Azt hiszem, ennyit, mint ezen a nyaraláson még sosem fürödtünk - vagy divatos szóval élve: bícseltünk. :D De vissza a Karakatsanis strandhoz. Kb. 3 km-re volt a szállásunktól, és az út mindkét oldalán volt parkolásra alkalmas hely. Első alkalommal alig volt ott néhány autó, és a strandon is csak néhány ember lézengett, második alkalommal, amikor csak Nagylánnyal mentünk el, már sokkal többen voltak (koradélután volt megérkeztünkkor), a strand mégsem volt túl zsúfolt. Valahogy eloszlottak az emberek a különféle helyszíneken (a beach-bar, a bár árnyékos kertje, a napernyők alatt, a sziklák tövében, a homokos részen...) Engem az a sziklás-barlangos rész vonzott a leginkább, meg is néztem magamnak tüzetesen. Újra átéltem azt a csodálattal, tisztelettel és félelemmel vegyes érzést, ami elfog, amikor a tenger erejének vagyok a tanúja, amikor újra meg újra tudatosul bennem, hogy szerelem ide vagy oda ;) :P , "azért a víz az úr"! Első alkalommal, amikor késő délután mentünk ki a strandra csodásan telt: fürödtünk, "hullámoztunk" vagy csak simán lubickoltunk, kis snorkel-felszereléseinkkel tanulmányoztuk a tengerfenéket és figyeltük, hogy a "húszeurósok" hogyan úsznak el a szemünk előtt, Nagylány kitartóan kereste-kutatta a kagylókat, Kislány, pedig, mint egy igazi vízimüttymütty, hol kiemelkedett, hol lebukott a vízbe és bonyolult mutatványokat mutatott be. Második alkalommal, amikor csak kettesben voltam Nagylánnyal, volt koktélozás is és hosszú séta a parton végig, amíg csak el tudtunk menni biztonságosan, és rengeteg csigaházat, kagylóhéjat sikerült gyűjteni. Ezenkívül, azt hiszem, aznap voltak a legklasszabb hullámok, mert olyan jót szórakoztunk, mint amilyent már hosszú ideje nem sikerült. :) Kellemesen elfáradva, de jócskán feltöltődve mentünk haza, ahol az otthoniak alig vártak már, hogy vacsorázni mehessünk. :D (folytatés következik - és fogalmam sincs, hogy a közzététel után miért folyik össze a teljes szöveg, mert én a kellőt szünetekkel, bekezdésekkel írom...)

Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (2)

Folytatom a beszámolómat egy kis részletezéssel az utunkról, hogy ha valaki olyan olvassa, aki érdekelt benne, hátha talál hasznos információkat. Nekem is olyan jólesik amikor mások leírásaiból összecsemegézem a minket is érintő/érdeklő tudnivalókat!!! :) Vasárnap reggel indultunk itthonról objektív okok miatt csupán fél 8 körül, és az érdekessége - számomra :P - az volt, hogy én vezettem. Egészen le a határig, majd 100 km után Bulgáriában szintén visszavettem a volánt, és majdnem a szállásunkig "tartottam a frontot". :) Vasárnap lévén, a forgalom oké volt, lehetett haladni az Olt völgyén is, majd Ramnicu-Valcea és Craiova elhagyásával 100km/h-ás sebességgel lehetett menni a gyorsforgalmi úton. A lányok szinte végigaludták az utat, és mivel úgymond késésben is voltunk (azért, hogy kényelmesen megérkezzünk Sandanskiba, hajnalban kellett volna indulni, csak nem tudtunk), egy 2 perces kávévásárlástól eltekintve Nagyszebennél, egyetlenegyszer sem álltunk meg Calafat-ig. Ott tankoltunk, elintéztük fizikai szükségleteinket ;) , felszerelkeztünk további kávéval és a határ felé vettük az irányt. Délután 3 óra volt, örültünk, hogy időben vagyunk, és estig nyugodtan leérkezünk Bulgária déli részébe... A kamionsor több km-es volt, de a kisautóknak nem kell beállni az ő sorukba: bár nincs egy üres sáv, azért el lehet menni mellettük, és ha jön is szemből valami, van olyan széles az út, hogy óvatosan elférjünk egymás mellett. Még egy másik kamionnal is. A határnál aztán ért a hideg zuhany: rengetegen voltak, és bár ha jól emlékszem, az összes kapu működött, mégis lassan araszoltunk. Fél 5-kor léptük át a határt, de utána már gond nélkül haladtunk Vratsa irányába (Montanánál nem tértünk el a hegyek irányába, Vratsa után nem sokkal kezdődik az autópálya). Az autópályára felérve szintén volt egy kis időpazarlás, mert néhány km után munkálatok miatt nem lehetett használni az összes sávot, de nem bántuk, hogy arrafelé mentünk. Szófiának autópálya-körgyűrűje van, úgyhogy úgy kikerültük, hogy alig vettük észre. :) Ezután nyugodtan haladtunk végig a pályán, amíg Sandanski előtt vagy 30 km-rel véget ér, hogy nem sokkal Sandanski előtt ismét visszatérjünk rá. A két szakasz között a csodálatos Struma völgyében haladtunk végig a régi úton, csak kár, hogy már sötét volt, és nem láttuk már, de mivel ismerjük (már sokszor elhaladtunk erre, sőt, "saját" tranzit-parkolónk is van ;) :P :D ), nem volt gond. :). 10 órakor érkeztünk meg a szállásunkra, ahol Zlata már régi ismerősként üdvözölt, hiszen két évvel ezelőtt, Albániába menet, ugyanott szálltunk meg. Ugyanazt az apartmant kaptuk, ki-ki ugyanazokban az ágyakban aludt, sőt, még a két évvel ezelőtt ott felejtett Fiskars késemet is viszontláttuk. :D :D :D Persze, jócskán lestrapált állapotban, de amúgy sem volt eszem ágában hazahozni, főleg, hogy azóta van nekem másik, ugyanolyan. :) A kései érkezés ellenére is, másnap korán terveztünk indulni, nem sokkal 5 után már úton is voltunk. Igaz, hogy kávéztunk a szálláson, de a sandanski OMV-kútnál nemcsak üzemanyaggal, hanem kávéval is feltankoltunk. S bár 6 előtt ott voltunk már a határnál, nem is voltak olyan sokan, és csak az iratainkat nézték meg (személyik, útlevél és oltási papírok), mégis 1 órába telt, mire átjutottunk, mert csak 2 kapu működött. Tesztet rajtunk nem végeztek sem a határnál, sem utána, és visszafelé jövet már csak a személyazonossági iratainkat kérték minden határnál. Görögországi utunk eseménytelenül telt egészen Patraszig, nem is voltunk megállva csak egyszer egy útmenti vécénél. Az út első része már nagyon ismerős volt, negyedszer jártunk arra, majd a következő része is, hiszen Albániába menet is arra jártunk. A Ioanninai eltérő után viszont teljesen új terepre léptünk. Szép volt a táj, de nagyon bosszantó volt, hogy átlagosan 50 km-enként 3-4 eurókat gomboltak le a kapuknál. Az addigi útvonalon max. 2 euró volt a kapudíj, de volt 50 centes is. Patraszba érkezve pedig, na akkor néztünk nagyot, amikor kiderült, hogy a hídon való átkelés díja 13,5 euró lesz. :P Bevallom, meg sem fordult a fejünkben, hogy akár fizetni is kellene a hídnál, pedig már eléggé rutinos utazóknak tarjuk magunkat, de valahogy ez a lehetőség most elkerülte a figyelmünket. Mondjuk, olyan csodás az a híd, és olyan klassz érzés végigmenni rajta, majd betérni "alája" és közelebbről is szemügyre venni a tövében elhelyezkedő nem mindannapi kis várral - a Riou erőddel - egyetemben, hogy így utólag bánja a fene a kidobott pénzt. Az erődöt nem látogattuk meg belülről, mert már jócskán kezdett kiütközni rajtunk a fáradtság, és még elég hosszú út állt előttünk. De jó lett volna, mert ami kívülről látszott, már az is csodaszép volt. Innen aztán volt egy kis gubancolásunk az útvonallal, mert köztes úticélként Patraszt jrtuk be a gps-be, és hogy, hogy nem, de elfelejtettük, hogy ezt írtuk be. Már útközben jutott eszembe, hogy nem a végállomásunk van beütve, így szerintem a város központjába akar majd vinni minket. Ami úgy is volt, majd némi szerencsétlenkedés után sikeresen ráálltunk a Pirgoszba vezető autópályára. Amivel semmi gond nem volt, hacsak az nem, hogy éppen az ellenkező irányt céloztuk meg, mint kellett volna. :D No, de hamar korrigáltuk a koordinátákat, és néhány km után letértünk a pályáról, majd visszafordultunk a jó irányba. Így adódott, hogy sikerült látnunk a hidat a másik oldalról is. :D Innen már abszolút eseménytelenül telt az utunk, a Pelopponészoszi-félsziget északi partvidékén, a Korithoszi-öböl mellett - ahol a Jón- és az Égei-tenger vize találkozik össze - haladtunk végig Korinthosz irányába, majd letértünk az autópályáról Argosz felé. Aranyos kis mediterrán városokon, néhol irtó szűk utcákon, narancs- és olajfaligetek mellett vezetett az utunk, és a fáradtság ellenére is kezdtünk egy kicsit felocsúdni. Délután 4 felé érkeztünk meg a szállásunkra, és elfelejtettük a hosszú út minden fáradtságát, kényelmetlenségét vagy kellemetlenségét, amikor megláttuk az elénk táruló tájat. A szállásunk közvetlenül a parton volt (egy ideje csakis parti szállásra megyünk, hiszen nem utazunk olyan sokat azért, hogy utat, kertet vagy autókat, embereket lássunk, azt látunk itthon is eleget! - ). Mondjuk, egy kis utca volt közte és a szállás vendéglője között, de ez tényleg olyan kis utca volt, hogy amikor a PLF-et ki kellett tölteni, és felhívtam a szállásadót, hogy mi az utca neve, egyszerűen nem tudta megmondani. Végül No named street-nek írtuk be a PLF-dokumentumba. :D Az evéssel még várnunk kellett, mert mire felcuccoltunk és megszusszantunk, fél 5-kor a vendéglő bezárt, és csak este 7-kor nyitott újra, de azért éhen nem haltunk. :) Férj lefeküdt, mert azért számára volt a legfárasztóbb az út tekintve hogy az indulás előtti éjszakán egy szemernyit sem alhatott, én pedig a lányokkal lementem a partra, hogy üdvözöljük régi-új szerelmemet, a Nagy Kékséget! :) (folytatás következik)