Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (5)

Kapsia Cave, azaz Kapsia cseppkőbarlang (Ez már a második barlang, amit Görögországban meglátogattunk, 4 évvel ezelőtt a Petralona barlangot néztük meg.) Másnap sem volt sokkal "hidegebb" a Pelopponészoszi-félszigeten, de akkor sem 39 fok volt, "csak" 37 :D . Kicsit okultunk az előző napból és megszületett a döntés, hogy ezután vagy hajnalban indulunk útnak, vagy délutánra hagyjuk a látnivalókat. Így aztán másnapra ütemeztük be Göröghon egyik legszebb cseppkőbarlangját (a sok közül), a Kapsia nevű falucska határában lévőt. A barlangról egy román útinaplóból szereztem tudomást, és amikor megnéztem az elhelyezkedését a térképen, örömmel konstatáltam, hogy sokkal könnyebben elérhető, mint az előzőleg kinézett Kastania-barlang, ami több, mint 200 km-re volt a szállásunktól. A Kapsia csak 70 km-re volt. A délelőttöt otthon töltöttük édes semmittevéssel - strandolgatva, napozgatva, olvasgatva, no meg keresztrejtvényezve, ami Férj kedvenc nyaralós kikapcsolódása. Közben utánanéztünk a barlang nyitvatartási idejének, illetve a belépődíjaknak, ám azért a kellő fenntartásokkal kell kezelni ezeket az információkat, mert előfordulhat, hogy ott sincs minden teljesen naprakészen frissítve. A belépődíj csak pont duplája volt annak, ami a honlapon szerepelt. Persze, ennél az összegnél még azért belefért a duplája is... Dél után néhány perccel már útra is keltünk; úgy képzeltük, hogy szép nyugisan megérkezünk (közben úgy állítottuk be az útvonalat, hogy elkerülje a fizetős utakat - ezzel nyertünk 5 km-t és veszítettünk 3 egész percet. :D :D :D ), a légkondis autóban nem zavar, hogy kinn dúl a kánikula, és már előre fentük a fogunkat a barlang jótékony hűvösségére. :D Gyönyörű tájakon suhantunk el, hegyek-völgyek váltakoztak, sziklák és fák (bár azok inkább csak bokrok) uralták a terepet, és elképedve figyeltem meg - és azóta is érthetetlen számomra, hogyan lehet feljutni azokra a meredek oldalakra - hogy fenn a hegyoldalakban a sötétzöld bokrok között néhol fehéres-zöld foltok vannak, amik, ugye nem mások, mint olajfaligetek. Tripoliszhoz közeledve lassan hátramaradtak a hegyek, és egy nagy medencébe érkeztünk - na, itt már láttunk egyéb földeket is: kukoricát, uborkát, egyéb veteményest. Aztán megint emelkedni kezdett az út, és közeledtünk a barlang felé. Egy parkoló, egy teraszos épület és egy játszótér fogadott a helyszínen. Felmentünk a teraszra, amerre a "ticket" nyíl is mutatott, ahol a pincér felvilágosított, hogy picit várnunk kell, mert a hölgy benn van egy csoporttal, de majd jön, és kb. fél órán belül mi is indulhatunk. Mire lehuppantunk egy asztalhoz, a pincér máris megérkezett egy nagy palack hideg vízzel meg poharakkal, és úgy fogadtuk, mint a mennyei mannát. Közben rendeltünk fagyit meg kávét, és amíg megérkezett az idegenvezető hölgy, ki-ki elfogyasztotta, amit rendelt. Ezalatt még csodáltuk és sajnálkoztunk a fejünk fölötti fészekben lévő kis fecskefiókákon, akik olyan szomjasak voltak, úgy nyújtogatták a nyakukat, hogy attól tartottunk, menten kiesnek a fészekből. De aztán megérkezett a távol lévő szülő és megitatta őket... Ahogy megjött a hölgy, azonnal intéztük a fagyi- és kávészámlát, illetve kifizettem a jegyeket a barlangra (8 euró volt felnőttenként, a gyerekeknek ezúttal is - és kiderült, hogy ez mindenhol így van - ingyenes volt), és mivel csak mi voltunk látogatók, családi barlangtúrára indultunk fél 3-kor, a nap utolsó turnusában. A tulajdonképpeni bejárat előtt a hölgy megmutatta a barlang természetes bejáratát, amit turisták ugyan nem használhatnak, de a kutatók szoktak használni. A barlang bejárata több víznyelő (sinkhole) szomszédságában található, és sajnálom, hogy az angolom nem annyira tökéletes, hogy 100%-osan megértettem volna mindent a kiselőadásából, de azért a lényeg átjött. A Kapsia barlangot 1887-ben fedezte fel egy francia archeológus, és az eltelt időben nagyon sok kutatás, vizsgálat zajlott a barlang feltérképezése érdekében. Jelenleg 6500 négyzetméter van átadva turistai látogatásra, de a kutatások továbbra is zajlanak. A barlangba beérkezve, természetesen, legelőször a hűvösség az, amire reagáltunk. Ilyen időjárást a mediterrán nyárban csakis egy barlang tud szolgáltatni, sehol máshol nem található meg. :) No, de rögtön ezután már ámulatba ejtett az, amit láttunk: sejtelmesen megvilágított cseppkőalakzatok (remélem, hogy egyszer s mindenkorra megjegyeztem most már, hogy a függőcseppkő a sztalagtit, az álló pedig a sztalagmit!!! :D ), fura, amolyan tényleg őskori időket felidéző zene, vagy inkább csak hangok. Igazából leírhatatlan a látvány, ez olyasmi, amit látni kell, ahhoz, hogy képet lehessen alkotni róla. A cseppkövek sokféle színben és alakzatban pompáztak, az idegenvezető hölgy pedig nagyon sok érdekességet is mesélt az egyes képződményekhez, termekhez, dolgokhoz kapcsolódóan. Például már a bejáratnál is észrevettük, hogy a fal alsó részén egy egyenes csík húzódik, ami alatt a fal rozsdabarna színű, fölötte pedig fehéres vagy színes. Az egy nagyon régi árvíznek a szintvonala. A víz a barlang legmélyebb pontjához viszonyítva 9 m-es magasságban állt és nagyon lassan szivárgott csak le, így színezte meg annyira karakteresen a falat. A barlang egyik járatát vagy "termét" "Hall of Miracles"-nek, vagyis a csodák csarnokának hívják, és még poénkodtunk is, hogy akkor mi most olyanok vagyunk, mint Alice Csodaországban. :D A csodák csarnoka tényleg csodálatos. A plafonját sok-sok színes függőcsipke borítja, van ott piros, sárga, lila, fehér, mindenféle. A fotók mindezeket nem adják vissza rendesen, mert a fényviszonyok nem igazán fotózáshoz valók, de a megvilágítás úgy van megoldva, hogy a látogatók teljes pompájában megfigyelhessék, láthassák azt, amit kell. A további csarnokokban olyan érdekes képződmények is voltak, amelyek hasonlítottak egy-egy épületre (pl. a pisai ferde toronyra). Egy másik teremben emberi csontokat is láttunk - felnőttekét és gyerekekét egyaránt. A vizsgálatok még folyamatban vannak, egyelőre nem lehet tudni pontosan milyen régiek azok a bizonyos csontok, de feltételezések szerint a Krisztus előtti 6.-4. századból származhatnak. Szintén feltételezések szerint az emberek vagy itt laktak, vagy itt kerestek menedéket, és amikor az árvíz elzárta a barlang kijáratát, ők bennragadtak és odavesztek. Itt, ezen a helyen volt a barlang legmélyebb pontja, itt látszott igazán, hogy az árvízkor milyen magas is volt az a vizonyos vízszint... Felkavaró és kissé hátborzongató érzés volt ott járni e csontok mellett (amiknek egy részét a vizsgálatok céljából elszállítottak, de ami ott maradt, azt azon a helyen hagyták, ahol eredetileg megtalálták), mindannyian elcsendesedtünk, és olyan tisztelettel lépkedtünk, ahogy templomban vagy temetőben jár az ember, hogy ne zavarja mások csendjét, nyugalmát. Egy másik helyről, ahol többféle tárgyat is találtak, úgy mesélte a hölgy, hogy valószínű valamilyen oltárszerűség lehetett, ahol tárgyi áldozatokat mutathattak be. Nagyjából ennyi az, amire emlékszem az elhangzottakból, de mindenesetre a látvány még sokáig velem lesz. :) A hazafelé út szintén sima és eseménytelen volt, ha csak azt nem számítjuk eseménynek, hogy megálltunk egy utunkba eső Lidl-ben :D és kissé bevásároltunk. :) Aznap ettünk először otthon "főzött" ételt, ami kitűnő alkalom volt arra, hogy kiderüljön: a villanyrezsó nem működik rendesen. Valahogy, "cu chiu cu vai" csak megsült ehetőre az a hús, de másnap szóltam a házigazdánknak, hogy né, mi a helyzet. Eredmény? Harmadik napon egy vadiúj villanyrezsót hoztak az apartmanba és sűrűn kérték a bocsánatot, hogy ilyen előfordulhatott. van még mit tanulni a külföldi vendéglátóktól... (Biztosak vagyunk benne, hogy valóban nem tudott a dologról. Igazából én sem akartam szólni, valahogy restelltem, de aztán mivel amúgyis dumálgattunk, csak úgy megemlítettem. És milyen jól tettem!) (folytatás következik)

Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (4)

Navplio - Palamidi-erőd - Bourtzi erődsziget Navplio (vagy Nafplio, vagy Navplion, vagy az idők során kismillió neve és elnevezése volt - még úgy is hívták, hogy "Romániai Nápoly", Románia ez esetben a Bizánci Birodalom területét jelentvén - , szóval fogalmam sincs, melyik a kimondottan helyes), ma egy kis kb. 15000 lelket számláló városka az Argolisz-öböl partján, de valamikor sokkal nagyobb fontossággal bírt: "A város volt az első görög köztársaság fővárosa, a görög szabadságharcot követően, 1821-től 1834-ig." (forrás: Wikipédia) Házigazdánk azt mondta Navplióra, hogy "the best city in the world". 😃 Nos, hogy ez így van-e vagy sem, sajnos nem volt alkalmunk kideríteni, mert abszolút nem jól szerveztük meg azt a napunkat, amikor ide látogattunk, így javarészt felfedezetlenül maradt. 🙁 Amolyan húzzuk-nyúzzuk reggelünk volt aznap, mindenki ébren volt idejében (hárman napfelkeltét néztünk), mégsem tudtunk zöldágra vergődni az aznapi programot illetően. Harmadik ottani napunk lévén, nekem már mehetnékem volt :P , úgyhogy azt javasoltam, akkor menjünk el Navplióba. Úgysincs messze (22 km a szállásunktól), és csodaszép látnivalói vannak. Végre-valahára aztán felkerekedtünk, de már 8 óra elmúlt, mire elindultunk, ami mediterrán övezetben nagyon késő indulási időpont, tekintve, hogy 10-11 óra után már öngyilkosságnak számít kinn lenni a napon. A városba félórácska alatt megérkeztünk, majd a hegy tetején lévő Palamidi-erődhöz vezető utunk a városon keresztül vezetett, ahol sikeresen belebotlottunk egy... piacba. :D Nekem a külföldi piacok a gyengéim, imádok ott sétálgatni, nézelődni, csodálkozni a sok érdekes, néha különleges zöldség vagy gyümölcs, illetve más portéka láttán. Férj is felkapta a fejét a piac látványára, és azonnal leparkolt az első adandó üres helyre. Megjártuk magunkat a keskeny, de nagyon hosszú téren, és bár igazából a gyümölcsös részleg érdekelt, nagyon inspiráltan a ruhás részleg felé is elmentünk. Ott sikerült a gyönyörű :D rózsaszín kalapomat megvenni potom 3 euróért, Férj kalapját pedig 2-ért. :D Ezután feltankoltunk gyümölcsökkel, mindent vettünk, amire fájt a fogunk: háromféle dinnyét, cseresznyét, kajszi- és őszibarackot, szilvát, narancsot, és még egy palack jóféle olívaolajat is az egyik nénikétől. Ezután céloztuk meg az erődöt. De addigra ketten a "csapatunkból" már nagyon zsémbeltek, nem tetszett nekik a meleg, ami természetesen, nekem sem tetszett, de mit volt mit tenni? Várhattuk volna ott, hogy alábbhagyjon a hőség! Igaz, aznap volt az ottlétünk legmelegebb napja: mire 11 óra után kijöttünk az erődből (mintegy másfél órácskát bóklászgattunk benne erre-arra), 39 fokot mutatott a hőmérő. A bejáratnál megérdeklődtük a belépőjegyek árát, kifizettük a 8 eurót felnőttenként (Eu-s országokból származó 18 év alattiaknak ingyenes.), majd beléptünk és elkezdtük a felfedezőtúránkat. :) Az erődről vagy várról nem sokat tudok mondani: egy nagyon jól konzerválódott (vagy éppenséggel felújított?) fal- és épületegyüttes elég jó nagy területen, sziklás terepen szétszórva. Én nagyon szeretem az ilyen helyeket, amikor sosem tudod, mire bukkansz majd a következő sarok vagy a következő fal után. Mindig kíváncsian járom be az útvonalakat, mászom a lépcsőket, sziklákat, fedezem fel a helyeket, látnivalókat. Most is így volt, mégha az indulás előtti héten megsérült térdem eléggé próbára tett mindeközben. De a világért sem hagytam volna, hogy "ő győzzön"! ;) :P A várban sok helyről gyönyörű, sőt lélegzetelállító kilátás nyílt hol a tengerre, hol a városra, hol a hegyekre, egyszerűen nem győztem betelni vele. És készítettem a képeket tucatszámra, de egyik sem képes visszaadni (vagy én nem vagyok képes láttatni ;Ö :P ) azt, ami ott élőben a szemünk elé tárult. 11 óra után jöttünk ki a várból teljesen elcsigázva, fáradtan, éhesen, szomjasan (a magunkkal vitt víz teává melegedett), úgyhogy, be kellett látnom, hogy lőttek a további városnézésnek, a sétának és esetleg a megmártózásnak az Arvanitia strandon vagy Navplio óvárosa felkeresésének. Még annyi engedményt tett a család, hogy elmentünk a kikötőbe, hogy közelebbről is megnézzük a tenger közepén lévő Bourtzi-erődöt, de annak is csak a parti látványával maradtunk. Ott sorakoztak a kis motorcsónakok, amelyek az erődhöz való szállítást szokták lebonyolítani, de sehol, egyikben sem volt kapitány. Hiába sétálgattunk vagy 20 percet, hogy hátha valamelyik észrevesz minket onnan, ahová éppen behúzódott a nagy hőség elől, de senki nem jelentkezett. Úgyhogy én lógó orral, a többiek egy része megkönnyebbülve, hogy végre indulhatunk haza, visszamentünk az autóhoz, és egy tankolás, illetve egy adag utcai sült kalamari vásárlása után már róttuk is a kilométereket vissza Xiropigado felé. A nap hátralévő részét az otthoni strandon töltöttük fürdéssel, frappéval, keresztrejtvénnyel, könyvvel, felfújhatós matraccal, majd jó vacsorával és jó pihenéssel.

Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (3)

Karakatsanis Beach Xiropigado egy kis aranyos falucska az Argolikos (vagy Argolisz)-öböl partján, háromszáz-valamennyi állandó lakosa van. Tipikus mediterrán település: a házak közel épültek egymáshoz, a főút kivételével az utcácskái olyan szűkek, hogy sokszor azt hittem, onnan már biztos nincs tovább, de aztán megláttam tovább is az autókat... No meg meredekek... Szerencsére, ott a telek nem olyanok, mint a Hargitán... ;) :P A mi szállásunk kb. a falu és a strand közepénél helyezkedett el. Az utca szintjéről két lépcsőn lehetett lemenni - vagy akár egy harmadikon is, a vendéglő-terasz közepéről... A part ott épp apró kavicsos, de ahogy az épületek felé fordulunk, már meredek, sziklás-"barlangos". Én (mi) az ilyent szeretjük a leginkább, ez látványosabb, kellemesebb a szemnek, mint a végeláthatatlan homokos part. Persze, az is jó, mert szintén megvannak az előnyei. Megérkezésünk másnapján még nem szándékoztunk sehová sem kirándulni, hiszen még ki sem pihentük rendesen az odáig való "kirándulásunkat", ám mivel az a nap nagyon különleges a családunk számára, azt szerettem volna, ha mégis emlékezetesebbé tesszük valamivel annál, hogy csak a parton csücsülünk. Így aztán tökéletes alkalomnak gondoltam felkerekedni a 3 km-re lévő Karakatsanis strandra, amit már itthonról kinéztem. Kavicsos, homokos, sziklás és barlangos partja egyaránt van, úgyhogy itt minden mengtalálható volt, amire vágytunk. Eléggé későn indultunk el oda, már du. 6 óra elmúlt, így alig voltak néhányan a strandon. Számunkra az időpont mégis ideális volt, mert a nap már elbújt a hegyek mögött, így Férj is nyugodtan strandolhatott. Azt az érdekes jelenséget figyeltük meg, hogy minden reggel a tenger olyan nyugodt, csendes volt, mint egy kis pocsolya, csak csobogott-csilingelt, mint egy kis hegyi patakocska (sőt, ilyenkor a kabócák is mintha elfáradtak volna, és még nem zendítettek rá naphosszat tartó szerenádjukra), aztán a nap előrehaladtával mindinkább feléledt, míg délután-estére olyan klassz hullámok voltak, hogy csak na! Szerencsére olyan volt a saját partszakaszunk és a Karakatsanis beach partja is, hogy nem mélyült hirtelen, ki lehetett élvezni maximálisan a hullámverést. És mi ki is használtuk. Azt hiszem, ennyit, mint ezen a nyaraláson még sosem fürödtünk - vagy divatos szóval élve: bícseltünk. :D De vissza a Karakatsanis strandhoz. Kb. 3 km-re volt a szállásunktól, és az út mindkét oldalán volt parkolásra alkalmas hely. Első alkalommal alig volt ott néhány autó, és a strandon is csak néhány ember lézengett, második alkalommal, amikor csak Nagylánnyal mentünk el, már sokkal többen voltak (koradélután volt megérkeztünkkor), a strand mégsem volt túl zsúfolt. Valahogy eloszlottak az emberek a különféle helyszíneken (a beach-bar, a bár árnyékos kertje, a napernyők alatt, a sziklák tövében, a homokos részen...) Engem az a sziklás-barlangos rész vonzott a leginkább, meg is néztem magamnak tüzetesen. Újra átéltem azt a csodálattal, tisztelettel és félelemmel vegyes érzést, ami elfog, amikor a tenger erejének vagyok a tanúja, amikor újra meg újra tudatosul bennem, hogy szerelem ide vagy oda ;) :P , "azért a víz az úr"! Első alkalommal, amikor késő délután mentünk ki a strandra csodásan telt: fürödtünk, "hullámoztunk" vagy csak simán lubickoltunk, kis snorkel-felszereléseinkkel tanulmányoztuk a tengerfenéket és figyeltük, hogy a "húszeurósok" hogyan úsznak el a szemünk előtt, Nagylány kitartóan kereste-kutatta a kagylókat, Kislány, pedig, mint egy igazi vízimüttymütty, hol kiemelkedett, hol lebukott a vízbe és bonyolult mutatványokat mutatott be. Második alkalommal, amikor csak kettesben voltam Nagylánnyal, volt koktélozás is és hosszú séta a parton végig, amíg csak el tudtunk menni biztonságosan, és rengeteg csigaházat, kagylóhéjat sikerült gyűjteni. Ezenkívül, azt hiszem, aznap voltak a legklasszabb hullámok, mert olyan jót szórakoztunk, mint amilyent már hosszú ideje nem sikerült. :) Kellemesen elfáradva, de jócskán feltöltődve mentünk haza, ahol az otthoniak alig vártak már, hogy vacsorázni mehessünk. :D (folytatés következik - és fogalmam sincs, hogy a közzététel után miért folyik össze a teljes szöveg, mert én a kellőt szünetekkel, bekezdésekkel írom...)

Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (2)

Folytatom a beszámolómat egy kis részletezéssel az utunkról, hogy ha valaki olyan olvassa, aki érdekelt benne, hátha talál hasznos információkat. Nekem is olyan jólesik amikor mások leírásaiból összecsemegézem a minket is érintő/érdeklő tudnivalókat!!! :) Vasárnap reggel indultunk itthonról objektív okok miatt csupán fél 8 körül, és az érdekessége - számomra :P - az volt, hogy én vezettem. Egészen le a határig, majd 100 km után Bulgáriában szintén visszavettem a volánt, és majdnem a szállásunkig "tartottam a frontot". :) Vasárnap lévén, a forgalom oké volt, lehetett haladni az Olt völgyén is, majd Ramnicu-Valcea és Craiova elhagyásával 100km/h-ás sebességgel lehetett menni a gyorsforgalmi úton. A lányok szinte végigaludták az utat, és mivel úgymond késésben is voltunk (azért, hogy kényelmesen megérkezzünk Sandanskiba, hajnalban kellett volna indulni, csak nem tudtunk), egy 2 perces kávévásárlástól eltekintve Nagyszebennél, egyetlenegyszer sem álltunk meg Calafat-ig. Ott tankoltunk, elintéztük fizikai szükségleteinket ;) , felszerelkeztünk további kávéval és a határ felé vettük az irányt. Délután 3 óra volt, örültünk, hogy időben vagyunk, és estig nyugodtan leérkezünk Bulgária déli részébe... A kamionsor több km-es volt, de a kisautóknak nem kell beállni az ő sorukba: bár nincs egy üres sáv, azért el lehet menni mellettük, és ha jön is szemből valami, van olyan széles az út, hogy óvatosan elférjünk egymás mellett. Még egy másik kamionnal is. A határnál aztán ért a hideg zuhany: rengetegen voltak, és bár ha jól emlékszem, az összes kapu működött, mégis lassan araszoltunk. Fél 5-kor léptük át a határt, de utána már gond nélkül haladtunk Vratsa irányába (Montanánál nem tértünk el a hegyek irányába, Vratsa után nem sokkal kezdődik az autópálya). Az autópályára felérve szintén volt egy kis időpazarlás, mert néhány km után munkálatok miatt nem lehetett használni az összes sávot, de nem bántuk, hogy arrafelé mentünk. Szófiának autópálya-körgyűrűje van, úgyhogy úgy kikerültük, hogy alig vettük észre. :) Ezután nyugodtan haladtunk végig a pályán, amíg Sandanski előtt vagy 30 km-rel véget ér, hogy nem sokkal Sandanski előtt ismét visszatérjünk rá. A két szakasz között a csodálatos Struma völgyében haladtunk végig a régi úton, csak kár, hogy már sötét volt, és nem láttuk már, de mivel ismerjük (már sokszor elhaladtunk erre, sőt, "saját" tranzit-parkolónk is van ;) :P :D ), nem volt gond. :). 10 órakor érkeztünk meg a szállásunkra, ahol Zlata már régi ismerősként üdvözölt, hiszen két évvel ezelőtt, Albániába menet, ugyanott szálltunk meg. Ugyanazt az apartmant kaptuk, ki-ki ugyanazokban az ágyakban aludt, sőt, még a két évvel ezelőtt ott felejtett Fiskars késemet is viszontláttuk. :D :D :D Persze, jócskán lestrapált állapotban, de amúgy sem volt eszem ágában hazahozni, főleg, hogy azóta van nekem másik, ugyanolyan. :) A kései érkezés ellenére is, másnap korán terveztünk indulni, nem sokkal 5 után már úton is voltunk. Igaz, hogy kávéztunk a szálláson, de a sandanski OMV-kútnál nemcsak üzemanyaggal, hanem kávéval is feltankoltunk. S bár 6 előtt ott voltunk már a határnál, nem is voltak olyan sokan, és csak az iratainkat nézték meg (személyik, útlevél és oltási papírok), mégis 1 órába telt, mire átjutottunk, mert csak 2 kapu működött. Tesztet rajtunk nem végeztek sem a határnál, sem utána, és visszafelé jövet már csak a személyazonossági iratainkat kérték minden határnál. Görögországi utunk eseménytelenül telt egészen Patraszig, nem is voltunk megállva csak egyszer egy útmenti vécénél. Az út első része már nagyon ismerős volt, negyedszer jártunk arra, majd a következő része is, hiszen Albániába menet is arra jártunk. A Ioanninai eltérő után viszont teljesen új terepre léptünk. Szép volt a táj, de nagyon bosszantó volt, hogy átlagosan 50 km-enként 3-4 eurókat gomboltak le a kapuknál. Az addigi útvonalon max. 2 euró volt a kapudíj, de volt 50 centes is. Patraszba érkezve pedig, na akkor néztünk nagyot, amikor kiderült, hogy a hídon való átkelés díja 13,5 euró lesz. :P Bevallom, meg sem fordult a fejünkben, hogy akár fizetni is kellene a hídnál, pedig már eléggé rutinos utazóknak tarjuk magunkat, de valahogy ez a lehetőség most elkerülte a figyelmünket. Mondjuk, olyan csodás az a híd, és olyan klassz érzés végigmenni rajta, majd betérni "alája" és közelebbről is szemügyre venni a tövében elhelyezkedő nem mindannapi kis várral - a Riou erőddel - egyetemben, hogy így utólag bánja a fene a kidobott pénzt. Az erődöt nem látogattuk meg belülről, mert már jócskán kezdett kiütközni rajtunk a fáradtság, és még elég hosszú út állt előttünk. De jó lett volna, mert ami kívülről látszott, már az is csodaszép volt. Innen aztán volt egy kis gubancolásunk az útvonallal, mert köztes úticélként Patraszt jrtuk be a gps-be, és hogy, hogy nem, de elfelejtettük, hogy ezt írtuk be. Már útközben jutott eszembe, hogy nem a végállomásunk van beütve, így szerintem a város központjába akar majd vinni minket. Ami úgy is volt, majd némi szerencsétlenkedés után sikeresen ráálltunk a Pirgoszba vezető autópályára. Amivel semmi gond nem volt, hacsak az nem, hogy éppen az ellenkező irányt céloztuk meg, mint kellett volna. :D No, de hamar korrigáltuk a koordinátákat, és néhány km után letértünk a pályáról, majd visszafordultunk a jó irányba. Így adódott, hogy sikerült látnunk a hidat a másik oldalról is. :D Innen már abszolút eseménytelenül telt az utunk, a Pelopponészoszi-félsziget északi partvidékén, a Korithoszi-öböl mellett - ahol a Jón- és az Égei-tenger vize találkozik össze - haladtunk végig Korinthosz irányába, majd letértünk az autópályáról Argosz felé. Aranyos kis mediterrán városokon, néhol irtó szűk utcákon, narancs- és olajfaligetek mellett vezetett az utunk, és a fáradtság ellenére is kezdtünk egy kicsit felocsúdni. Délután 4 felé érkeztünk meg a szállásunkra, és elfelejtettük a hosszú út minden fáradtságát, kényelmetlenségét vagy kellemetlenségét, amikor megláttuk az elénk táruló tájat. A szállásunk közvetlenül a parton volt (egy ideje csakis parti szállásra megyünk, hiszen nem utazunk olyan sokat azért, hogy utat, kertet vagy autókat, embereket lássunk, azt látunk itthon is eleget! - ). Mondjuk, egy kis utca volt közte és a szállás vendéglője között, de ez tényleg olyan kis utca volt, hogy amikor a PLF-et ki kellett tölteni, és felhívtam a szállásadót, hogy mi az utca neve, egyszerűen nem tudta megmondani. Végül No named street-nek írtuk be a PLF-dokumentumba. :D Az evéssel még várnunk kellett, mert mire felcuccoltunk és megszusszantunk, fél 5-kor a vendéglő bezárt, és csak este 7-kor nyitott újra, de azért éhen nem haltunk. :) Férj lefeküdt, mert azért számára volt a legfárasztóbb az út tekintve hogy az indulás előtti éjszakán egy szemernyit sem alhatott, én pedig a lányokkal lementem a partra, hogy üdvözöljük régi-új szerelmemet, a Nagy Kékséget! :) (folytatás következik)

Görögország - Pelopponészoszi-félsziget - 2021. (1)

Nagyon szeretem a tengert. Gondolom, ezzel nem mondtam újdonságot, mert ezzel nem vagyok egyedül. :) És gondolom, mindenki, aki szereti a tengert, úgy érzi, hogy nála jobban senki sem szereti... ;) :D Na, csak mert ezzel én is így vagyok. :P '93-ban, 13 évesen láttam először tengert, majd ezután 2011-ben voltam legközelebb - már kisgyerekes édesanyaként. Mindkétszer itthon, a Fekete-tengernél. Azóta viszont - hála Istennek - már több tengerhez is volt szerencsénk: Égei, Adriai, Jón, majd idén ismét Égei (egy kis Jón-nal fűszerezve). És most sem volt csalódás!!! ❤❤❤ Ugyanazt a leírhatatlan érzést éreztem, ami mindig hatalmába kerít amikor a végtelen kékséget látom: hála, csodálat, félelem, megelégedés és nyugalom egyvelege megspékelve még azzal az érzéssel, hogy milyen icipici pontok vagyunk a nagy világmindenségben. :) A tavalyi évben nem mertünk elindulni semmiféle tengerhez. Megelégedtünk az itthoni hegyekkel, és úgy is csodálatos élményekben volt részünk. És máskor is előfordult az utóbbi évtizedben, hogy kimaradt a tengerezés, mégsem volt annyira rossz ez valamiért. De az, hogy a tavaly kimaradt, valahogy teljesen más volt. Készültünk, mégsem mehettünk. Így aztán idén már tűkön ülve vártam az indulást, félelemmel teli várakozással. Hála Istennek, a félelmeim alaptalanok voltak, mert elindultunk, egy csodás utazásban-nyaralásban volt részünk, és szerencsésen - épen-egészségesen hazaérkeztünk. Idénre nagyot gondoltunk: eddig a "leg"-ek utazása volt számunkra: a leghosszab utat tettük meg, eljutottunk Európa legdélebbi pontjára (számunkra) - még sosem voltunk ennyire délen, és... a legtöbbe is került. :)

A Pelopponészoszi-félsziget már régi álmom volt, de azt hittem, sosem fogjuk tudni rászánni magunkat, hogy ennyire messze utazzunk otthonról. De sikerült, amiért nagyon hálás vagyok. És bár nem tudtunk megnézni mindent, amit eredetileg be szerettem volna iktatni, hiszen nem volt effektív időnk rá tekintetbe véve, hogy azért pihenni, fürdőzni, láblógatni is akartunk, de nincs is semmiféle hiányérzetem. Úgy gondolom, hogy nem is az a lényeg, hogy csak kipipáljunk ezt-azt, sokkal inkább az a fontos, hogy jól érezzük magunkat, és élmény legyen mindannyiunk számára. Kislány úgyis elég sokat nyafogott, hogy ő már nem akar újabb várat, romot, egyebet látni, főleg, hogy olyan melegek voltak, hogy csak na... Mindenesetre, ha valaki csupán lábat lógatni, pihenni menne, akkor nem lenne érdemes olyan messzire elmennie, egy bulgáriai mindenféle komforttal és szolgáltatással ellátott komplexum tökéletes lenne.... Az utat sokáig tervezgettük, latolgattuk, merre menjünk, hogy lenne a legjobb. Végül az alábbi lett az útvonalunk:

Arrafelé Az Olt völgyén mentünk le Craiova érintésével Calafatig, Bulgáriában kikerültük a hegyvidéki útvonalat, áthaladtunk szinte teljesen az országon, mire este 10 körül megérkeztünk a Sandanskiban lefoglalt szállásunkra (ahol megtaláltuk a két évvel ezelőtt ott felejtett késemet is :D ). Innen reggel fél 6-kor indultunk tovább, Kulata-Promachonasnál léptük át a görög határt, és majdnem egészen Ioannináig haladtunk végig a már ismerős útvonalon. Innen délnek vettük az irányt Patrasz felé, ott átmentünk az óriási csodálatos hídon, majd a Pelopponészoszi-félsziget északi partvidékén haladva mentünk Korinthosz felé. Mielőtt elértük volna, letértünk az autópályáról és "normális, kicsi utakon" közelítettük meg a szállásunkat (mert arra csak ilyen utak voltak). Innen csillagtúraszerűen voltunk Nafplióban, Kapsiában és Monemvasiában, majd Athén érintésével jöttünk hazafelé a kontinentális Görögország keleti részén. Itt is volt olyan útszakasz, amin még nem jártunk, de volt olyan is, amit már ismertünk. Sőt, Leptokáriában megálltunk a "régi gíroszosunknál" és feltöltöttük energiakészleteinket. :) Ezután az útszakasz szintén ismerős volt mindaddig, amíg el nem hagytuk Szófiát, és ezúttal a hegyeken keresztül közelítettük meg Montanát (itt is jártunk már egyszer, 6 évvel ezelőtt a legelső görög utunk alkalmával). Megszálltunk Berkovicában, majd hajnalban ismét útra keltünk. Ezúttal a határ átlépése után Szörényvár felé tartottunk, és Karánsebes irányában jöttünk hazafelé, Piskitől az autópályán. Szerencsére elkerült mindenféle rossz élmény, esemény az úton, az autó kifogástalanul működött, és minimális gubancolás (Patraszból "véletlenül" épp ellenkező irányba indultunk el :P ) történt csupán. Másnap du. 4 óra felé érkeztünk meg a szállásunkra (Blue Sky Apartments/Rooms) Xiropigadóban, a Nafpliótól 20 km-re levő kis falucskába, ami pont olyan volt, mint amire számítottunk: csendes, látogatott, de turistáktól nem elözönlött település, sziklás, kavicsos és a közelben homokos strand, tiszta, jól felszerelt szobák, kicsi, de funkcionális konyha, kedves, segítőkész házigazda, csodás kilátás, fenséges tenger, meleg és még sorolhatnám. :) (Folytatás következik...) Sandanskiban